Harakiri meg egyébb nyalánkságok

Rongy testem zuhan a szakadék mélyére, és lángolnak könnyeim, de nem félek, szerelmes vagyok, s ez még a halálnál is rosszabb. Ezt a bűnt Isten talán még megbocsátaná, de önmagadnak te soha, ezt nem lehet, kínpadra vont elméd hiába küzd ezek ellen a kéretlen béklyók ellen, mégis vaspántokkal szorítva zárja agyadba az arcát, a nevét, testét, azt is ahogy beszél, felejtés nincsen, feloldozás sincsen, ezredéves vezeklés se lenne elég, ezt te is tudod, olyan lenyomatot mélyített a teste testedbe amibe csak ő illik bele pontosan, de ez a hely pont neki nem kell már, hát keresni kell valakit, aki közel oda való, aki talán lefaraghatja és legyalulhatja ezt a mocskos formát, ezt az éteri szerelemi billogot ajkadról, hogy megváltathass, hogy megmenekülhess, egy illúzió kenődik a mennyboltra, míg újra meg nem történik, míg újra szerelembe nem esel, s vérkönnyeket hullatsz egy olyan réten, ahol egyedül te tudod milyen érezni, szemérmetlen húsdarabként lüktetsz a test után és éhezel csillogó szemmel egy lélek után, őrvények fénylenek fel és boldog szinapszisok sikítanak, szeretni kell, szeretni kényszer, szeretni megtagadhatatlan ösztön, szeretni balvégzet, szeretni édes méreg, halálos ellenség, szeretni önként vállalt halál, szeretni felszabadulás a lét gyarlósága alól, szeretni egyszerre bűn és bűnhődés, szeretni egy kacagó öngyilkosság, szeretni gyarló, emberi dolog.

S ezért bennem vannak dolgok, amik soha de soha nem érnek véget, még akkor se ha alapigazság is az hogy egyszer mindennek vége kell legyen, mert én nem hiszem, nem hiszem el magamról, hogy a halál ne lenne majd szeretőm, hogy ne volnék én szerelmes belé, s talán a halál után is ezernyi szerelemmel sebzem magam az örökkévalóságban, egyszerre bűnhődöm és felszabadulok a mételyek alól amik zabálnak, egy véget nem érő extázisban kínlódás lesz a létezésem, akár van hozzá testem, akár nincs…

Úgy csapongnak a fejem az érzetek és a gondolatok, mint egy fényes kis flippergolyó a játékgépben. Rémisztő a sebesség, a csattanások egyszerre fülsértően és igézően csilingelőek, de annyira csak a szerencsén múlik hogy a mélybe zuhanok-e, vagy az összes pont az enyém lesz. Ez a legrémítőbb és a legmegigézőbb az egészben. A fáradtság, egész leigáz, nem lehet elmenekülni, a francba is, elfogyott a cigim, a kávém és nincs egy büdös vasam se… nincsen szerelmem, nincsen netem, se tv-m, nincs semmim, ebben a szobámban csak ez a kis számítógép kezdemény van, zene és könyvek, meg a fejemben a rohadt kis gondolatok, a szívemben mint paraziták élősködnek a vágyak, csak egy darab hús vagyok, egy bomló sejttömeg. A gyomrom asszem kezdi feladni a dolgot, iszonyatos feszítő fájdalom ül benne 2 napja. Totál kiakadok tőle. Ma nem ettem szinte semmit egész nap, de így se változott a helyzet, most meg megettem egy pici kocka sütit, ez volt az utolsó. Wolf Rain, hát ez a zene aztán tényleg marhára nem dob fel. De legalább holnap ha felkelek lesz hova mennem, vár a könyvtár és remélem, a gyönyörű üvegszínjáték előadás fog menni megint, a szikrázó kívánatos fényasszonyok kelletik majd magukat át a falakon hogy meleg táncot járjanak a szemhéjamon és ajkamon. Este el kellene menni Jatéba, ingyen lehet lemenni BTK-soknak, s Supernem koncert lesz. Jó lenne az agyamra valami eufóriát húzni, mert megőrülök ebben a csendben. Pénteken jó volt, addig néztem a TV-t ameddig jólesett, nem kellett a csöndben a szobámban ülnöm ( anyáék disznóvágásra voltak hivatalosak másnap reggelre, az egész család lelépett).

 Aztékom ott virít az asztalon a számítógépemen háttérképként… biztos hogy nem segít hozzá semmi elfüggetlenedéshez és egyéb dolgokhoz, de kell hogy lássam, mert sok minden eszembe jut róla, pl.: életem utolsó legboldogabb napja, amikor este azt hittem hogy megválthatom magam, és mindent olyan naiv gyermeki bájjal elterveztem, és rettenthetetlen voltam, oh hát persze. Az jut róla eszembe, meg hogy mennyire hiányzik és mennyire végzetesen nagy pech volt részemről vele összeakadni. A vicces, hogy kártyák szép jövőt jósolnak nekünk, másodjára, és harmadjára is csak azt mondták, hogy jó lesz ez, megtalálja mellettem a világban a helyét meg ilyenek… hát komolyan, minek is foglalkozom ilyenekkel? Azt hiszem, a tej amit iszom már romlott, végül is, tegnap járt le a szabija. Nem érdekel, ez se. Norbi (göndörke, akinek a pol. órán a kishajót hajtogattam) meg nem hiszem h holnap már hazajön. Ma Józsival kellett volna találkoznom, délután, erre kb. fél hétkor írt egy sms-t h sorry de vendégei jöttek, majd máskor. Thanks, hogy te is gondolsz rám. Ani tegnap meg korházba volt, ma hívott fel és mesélte, tiszta kiakadtam. Minden befásult és haldoklik körülöttem. A rabság, ami itthon van, ez a rabság a kikúrt 5 négyzetméteren a szobámban elszigetelve pedig egy kegyetlen gyilkosság. Gyűlölöm, gyűlölöm ezt a magányt. Egyszerűen nem bírom elviselni. Nem a pasi hiányról van szó, hanem erről a gusztustalan kis szobáról amiben élek már 3 éve, olyan mint egy alagút vége, egy kút mélye, egy olyan hely ahonnan nem üzenhetek, ahol nem tudok élni, mert nem kapok levegőt… valaha egyszer tényleg megszabadulok ettől a helytől??? Lehet hogy igen, a kérdés, hogy kibírom-e addig…

ÓÓÓÓ….milyen gyarló az ember, te jó ég, s az én eszem mennyire elborult, hogy képes ennyi szar összezavarni és kavarni bennem, azt sem tudom már hogy mi vagyok és mit akarok, ki leszek ebből és addig hány ember vére kell hogy folyjék, s az enyém meg meddig tart ki?

 A legeslegrémítőbb reggel felébredni és 3 másodpercig jól lenni, boldogságot érezni, amíg el nem indul az ember lefagyott agya és csöndes szíve, hogy aztán minden mint egy atombomba robbanjon fel, s te csak kitámolyogsz a mosdóba, megtámaszkodsz a kagylóban és farkasszemet nézel azzal az arccal a tükörben. Remeg a pupillája, és kín meg gyönyör táncol egyszerre a finom mimikai izmokon…leheletnyi kétségbeesés, meg kis csípős dacosság izeg a hajban amíg ki nem fésülöd, ha meg nem, egész felvillanyozóvá dagad a nap folyamán, hírnök egy létről, amit nem tudna utánad játszani senki. Aztán meg ízlelgetni kell a tegnapi full részegség képeit, édesek és nagyon labilisak, a táj nagyon ferde, te pedig nagyon a szívedbe látsz és olyan erősen kell szorítani a szádat, hogy őszinteségi rohamot ne kapj, h csoda hogy az ajkaid nem kezdenek ezentúl visszafele nőni. Ilyen a részegség, mintha napalmot dobnának a szívedre, lángol és izzik, robban minden széjjel benne, de te csak mosolyogsz, ez nem kísérlet, ez most élesbe megy, ez nagyot szól, tudod, de kell, a dózis, a lökéshullám, a szétzilált agysejtjeidben kerengő zsibbadás akár a megvilágosodás békéje is lehetne, de csak egy ködös ízű állomás az elveszett lelkek földjére. Ott aztán fel kell kötni a gatyát, mert a pia nem hazudik, nem gyerekek, a pia a pofádba vágja minden szarodat rád dőlnek a páncélajtók és nyomorékul vonszolhatod tovább magad.

Hát azért jó este volt, édes alvás az én kis istennőm mellett, a melegen puha illatával, nyugodt voltam, hej de nem volt semmi para, rég éreztem ilyet, s mégis…olyan szakadások vannak a tegnapi képeken, amiknek nem tudom az eredetét. A kutatás azzal a veszéllyel jár, h kiderül az igazság, mint mondják…sebaj, senki nem halt meg, love és peace. Ugye? Ugye igen?

Aztékom…hiányzol. Olyan az arcod a fejemben mint egy kirakott szent kép, nem érhetek hozzá, nem érthetem meg, csak imádhatom. Ez vagy te nekem. Nem szolgáltam erre rá, de mégis rabszolgád vagyok, önként, bitoroljon el tőled a göndörke, mert ezt a vakbuzgóságot már csak neki osztogathatom.

 Totál agybeteg elborulásom van…végem, over, ez nagyon gáz. Valaki ha látná, hogy mi van most bennem, rájönne, a mélysötét dzsungel hozzám képest fényes autósztráda márvánnyal kikövezve.  Nem is értem, nekem miért egy ilyen iszonyat kegyetlen, rafkós és hatalommániás szív jutott, úgy uralkodik felettem, h az eszemnek esélye sincsen s ez nem igazságos. Vagy talán nem is kell. Most már úgy is mindegy, ez egy kész project, egy kész tény, ebből kell gazdálkodni.

Minél jobban telik az időm, annál rémítőbben ébredek tudatára annak, hogy szeretem. Aztékomat…tegnap beszéltünk msn-en és bocsánatot kért a múlthét csütörtökiért (amikor durván letámadott), persze én mondtam hogy nincs semmi baj. Bocsánatot kért és bár ne tette volna, nem szeretek tudni róla hogy ő valójában egy érző szívű fiú, ettől csak még mélyebbre ég bennem, mert ha szimplán bunkó volna akkor nem lenne olyan rossz, a szimplán bunkókat nem szenvedhetem. Mondtam hogy oks, hogy én érzek amit érzek iránta, ez nem az ő sara, nem kell vele foglalkoznia s egyátalán nem kötelezi ez semmire. Ettől megnyugodott de csak egy kicsit, mert eszébe jutott hogy ő is ilyen helyzetben van és hogy ez milyen borzasztó s el is ment inkább. Félek hogy eltűnik úgy ahogy Dávid is. Ő se bírta ki hogy szeretem, pedig az nem is igazán szerelem volt, hanem valami nosztalgia és konok ragaszkodás keveréke. Dávid nem hiányzik, pedig életem első szerelme, sok időt töltöttünk már együtt, de mégse sérti csak az önérzetem és az egom, hogy most nem áll szóba velem. De aztékom…rá gondolok este, rá reggel…közbe a rasta Dávidot kidobtam az a szépséges göndör hajút meg megidéztem. Tegnap politológia órán hajtogattam neki egy kis hajót, aztán óra után leszólított, hogy akkor hogy hívnak, stb. s meghívott egy sörre.Erős kézfogása van a gyereknek, nagyon de nagyon nagy arca, egyel nagyobb mint aztékomnak (őbelőle jobban előjön az intellektualitás és érzelmesség, ilyen arcátlanul nem fényezi magát előttem) de mindezek ellenére, vagy talán mint mindig, pont ezért tetszett meg nagyon. Nem mintha nem tudtam volna az elején hogy milyen. Amelyik megtetszik az mind ilyen. De végtére is beszéltünk, és ma is fogunk elvileg találkozni ami kicsit bajos, mert Anikónak is megígértem. De persze hogy Norbi most üti Anikót. Amúgy le vagyok akadva, hogy aki pasi tetszik, mind szóba is áll velem s azért nah, szép vagyok, naná hogy szép, de nem világraszólóan gyönyörű. Úgyhogy a rejtély egyetlen magyarázatának a kisugárzást tudhatom be…vagy nem tudom. Rejtély emberek…rejtély…. 

Nem akarok jövő hét végén Debrecenbe menni. Hogy fogom ezt megmondani a Janinak??? :S

De akkor aztán nekem nagyon nem jó, s kár hogy ennyire rápörgött mindenki h megyek. Pedig nem akarok, s akkor nem is fogok. Utáljon mindenki inkább mint hogy szarul érezzem magam.

 Reggel van amúgy. Esik az eső, szétloccsant szürke az ég és hideg van. Idebent nem is kapcsoltam fel egyetlen lámpát…minek, amit látni akarok azt látni lehet. Csendes zene megy. Csendes vagyok én is, szép vagyok és mosolygom még akkor is ha kicsit fanyar a görbéje  ha eszembe jut akit szeretek. Az idő minden sebet begyógyít, nem igaz?

Iszonyatos nagy partyra vágyok, iszonyatos nagy berugásra és iszonyatos jó szexre...sokat kérek??? :S

 

Széjjelzúzott valóságdarabkák, széjjelmorzsolt realitás, kapkodás, csak a kapkodás. Iszonyatos éhes szomjazás testek után, Dávid teste után, Gyuri teste után, azték teste után…erre a fájdalomra tényleg nincs gyógyír. A saját idióta döntéseimre meg még úgy se, nem menekülhetek azok elől a pánikba esett pillanatokban hozott vak hirtelenségektől amiket aztán olyan nehezen mosok le magamról. Sokkal rosszabb valakivel nyilvánosan összejönni és mutatkozni (főleg ha 4 másik pasiba vagy egyszerre szerelmes, meg 5 másikat akarsz felszedni, ő meg csupán a „nem rossz kategóriában” van) mint egyéjszakás kalandokba bonyolódni, de komolyan. Arról jobb esetben szinte senki nem tud, míg az előbbiről túl sokan is. Dávid, így hívják, rasta persze, Jate persze, részegen persze, hogy már nagyon kivoltam, és ott volt vagy 4 pasi is aki nagyon de nagyon tetszett, csak nekik pont én nem annyira…hát ez még nem is annyira baj, nem is látták olyan sokan, de másnap bevittem Eldóba : Peti olyan fancsali képet vágott hogy ihaj csuhaj, a Kárászon András is látott minket ( engem is meglepően nagyon fájt hogy látott Dáviddal!!!) jah, és mikor a TIK-ben voltunk épp békésen sétálok az elsőn a számítógépekhez, aztékom meg ott áll a HSZI előtt és én legszívesebben lementem volna…nem tudom minek és hogy mit csináltam volna, lényegtelen, csak sírt a lelkem és sikított, iszonyatos hogy beleszerettem, ahogy Peti-be, ahogy Gyuriba, Dávid (az eredeti nagy szerelmem, aki csalja a nőit velem)meg nem hajlandó velem beszélni…jövő hét vége: Debrecen, 30 akarhányéves pasihoz megyek, nevelőapám haverja…ne tessék rosszra gondolni, csak eltöltjük kellemesen együtt az időt, de nem az ágyban. Asszem legalábbis…nem tudom, nem is érdekel, mindenkivel lefekszem ezután azt jó, akivel tetszik azzal hentergek, ahogy a pasik is megtehetik, max. úgyis rájövök, hogy szerelmes vagyok, vagy hogy szerelmes lettem megint…

Anyáék elmennek Péntek este, elvileg Ednával nyomunk valami tru party-t, de még nem tudom, Gyuri szerintem nincs már itthon hogy áthívjam…padhelyzet, pénztelen vagyok, félek felvenni a diákhitelt de még is meg fogom tenni, ha aztékom eszembe jut meg a tetoválás.

Jah…holnap, azaz ma van a szülinapom…19. éves lettem. Romhalmaz az életem, de még tudok mosolyogni, még tudok tovább menni, az Istenért se hagynám abba…

 

Finoman, lehellet finoman tud felkúszni a fájdalom, s már a torkomban dobog a szívem, már tudom, hogy elvérzem, már tudom, hogy emlékszem, megint csak újranézem, újraélem, szeretem, igen, tudom, hogy nem szabadna remélnem, hiába hogy sokszor féltem, hiába volt hogy végeztem, az egész földi létet, hogy lenéztem. Nagyon halkan, nagyon sejtelmesen buggyannak ki a könnyek az arcomra s sebesen vágtatnak nyakam hajlataiba, nem törlöm el, egyetlen jelet nem törlök le a testemről, amit okoznak rajtam mások, úgyis mind elmúlik, csak azt látom a tükörben, amit én égettem magamra. A tükörben én vagyok, a szemem olyanokat mond nekem hogy magam is megrémülök, még mindig itt ülök, még néha repülök, még néha örülök, lemerülök valami puha igézetben ha elterülök, nem akarok mást, csak szeretni élni, szeretni létezni, nem érteni semmit, nem keresni semmit, nem tudni nem akarni mást, csak szeretni ezt a testet ami meleg, semlyes bőrrel fedi be csontjaim és viharos szívem, szeretni ahogy teszek, ahogy szeretek, megbékélni a hangtalan, néma falak között a szobámmal, a világgal, hogy olyan amilyen, nem hinni és mégis, hogy lehet még jó, lehet még szép, lesz még farkasövültő szenvedély, lesz még földrengető érzelem, ami elindítson, felvidítson, sikítson s meggyújtson hogy lángoljak, ami kiolt, megöl, újra és újra, nem félek, ma isten bizony nem félek ...

Felfakadnak a régi sebek, azok kis gusztustalanul eltitkolt igaz érzelmek, amiket rejtegetek és feszakadnak a régi sérelmek, régi szerelmek, újak is csak keresztek, amiket cipelek, ezzel a kicsi testel, hogy mihez kezdek? Nem vezelek, minden bűnöm egy igaz tett, egy igaz érzet.

Holnap felfakadnak a fellegek, fel azok a megmagyarázhatatlannak tűnő végzet-képletek, amik hajtanak, amik vezetnek, holnap is fekelek és majd leszokom erről a hülyeségről hogy rímelve írok. Minek is. Holnap is lesz nap. Holnap lehet hogy leszek még, s ha igen, akkor érezni fogok, szeretni, követelni, csókolni, érinteni tovább, amíg van testem amivel, és lelkem, ahogy, addig fogok küzdeni az élettel, addig a betegesen csapongó, őrült szenvedélyeimmel, talán sose nyugszom meg csak másodpercekre, talán elpihegem utcasarkokon néhány éteri mosolyra, sírásra, ki tudja, aztán megyek tovább, üres gyomorral és cigivel a számban és össze fogok törni szíveket, ahogy mások az enyémet, mert nem tehetek mást, nem hallgatok már nagyon másra, de vannak akiket szeretek, szívem minden izmával szeretek, ők talán nem is tudják, hogy milyen halálos bennem ez a szeretet, milyen félelmetes, hogy ilyet és így érzek. Hogy bennem minden olyan végzetes és végleges...igazad van Anyu...nem szabadna hogy így legyen, ez fog elpusztítani, de van elég ember, hogy eltűnjek benne, ha elveszem, csak pár ember keressen....

Porcelános kéjelgések izzanak szemedben
Le kell vessem magam, a végzet amúgy nincsen
Megrekedt kábulat kaparászik kezedben
Nem ismersz engem, szíved nincs miért szeressen.

 
Opál kövül az ablaküvegre, hírnök erről,
A tikos, hazugon bomló testi szenvedélyről
Ujjaid pattannak testemen, kérlelő ívek
Parázslanak sóhajaim, tűzként tán újjászülethetek.

 
Szívemben hömpölygő némasötét balvégzet
Tért törő igazságtól a vértelen szám átrepedt
Hívlak éjjel, ágyam mintha öblös koporsó volna
Szemed tükrében testem csak a játszi semmi mása.

 
Szomjas simogatásaim s az utolsó csók sírt, édes
Bennem ez az szerelem már megfeketedett, kérges
Elégett montázs pattog kifelé körmöm alól
Nem születik izgága holnap a halott tegnaptól.

 
Nyelvem alatt pajkos iszonyat íze pezseg
Döbbent kezem lázálmosan kutatva incseleg
A démoni romlás angyali álcában édeleg
Ám a föld szaga dohos nyelven nyugtat meg engemet.

Olyan volt, mintha meghúztam volna a ravaszt, úgy hogy nem akartam meghalni. Olyan volt, mintha leugrottam volna pedig minden porcikám élni akart, minden rohadt porcikám tiltakozott, nem akartam, nem akartam semmit senkitől és szentül hittem, hogy az hogy elmegyek aztékomhoz, az nem para, azzal semmi baj sincsen, nem lesz semmi, ő szereti akit, én meg nah ne…persze, hogy igen, és nem kellett volna, nem kellett volna megízlelni és érezni, nem kellett volna elmondani neki a titkot, mostmár soha többé nem kapom meg, titok ide vagy oda, gusztustalan brutálisan éreztem, hogy ennyi, ebből soha de kibaszottul soha nem lesz semmi, ez a pasi szarba vesz én meg egy hülye kúrva vagyok hogy megint engedtem neki,csak erre játszott, én meg megadtam magam neki megint, megint megint megint megint… az az illat az a tekintet fog a combomba égni, amikor megcsináltatom a tetoválást rá, hasonló lesz mint az övé, és akkor ott lesz örökre, örökre a tagadhatatlan tény, hogy én soha, soha nem leszek boldog, hogy ennyi marad, töredékek amik között a saját széttört szívem és testem hever, ennyi…nem lett volna szabad odamennem, nem lett volna szabad hagynom, minden az én hibám, egyedül az enyém, mert hagytam, hagytam hagytam…és jó volt okés? KIBASZOTTUL JÓ VOLT! Lehetek kibaszott nagy kúrva is érte, nem tudok mit tenni, engem senki nem ölel a keblére, aki olyan mint aztékom, akikbe belezúgok, azok csak belém rúgnak…le kellett fürdenem hogy ne érezzem az illatát a bőrömön, nem bírtam elviselni, forog a gyomrom, szeretnék hányni…Xanax, jól van, kicsit elcsábultam, de nem tudok másképp elaludni, nem megy…fulldoklok a saját mazohizmusom okozta hatalmas tátongó sebtől a mellkasomban…kirobbant a szívem, nem akarok szeretni, nem akarok érezni és MÉGIS! Mégis csinálja, ez a borzalmas, hogy végig kell néznem, mert nem múlik el, ha megdöglök is érzek, nem hagyja abba csak mert én azt szeretném…nem, újra és újra és újra és hányok már ettől, a csendemet akarok, lenyelni az összes könnyem és többé soha nem követni el ilyen rohadt nagy hibát, olyat amit még vagy 5 milliárdot el fogok követni, tudom….

Kicsivel utána:
Tökre lenyugodtam, mert Anyu olyat mondott nekem hogy hűű. Soha nem meséltem neki az sexuális életemről, de mindet levágott szó nélkül is, és azt mondta nekem, hogy egy kicsit ÖSZTÖNÖS vagyok :D Hát ez annyira megtetszett, hogy tökre lehiggadtam, és rájöttem, hogy van valami bennem amit eddig még nem értettem meg, ez a szó ébresztett rá hogy van egy részem, ami most nyílt meg számomra, a lehetőségekkel és ez nem baj, csak meg kell érteni és kiélvezni. Ösztönös...ez milyen szó de most komolyan!!! :)

Megfagyott az idő, azt hiszem, teljesen ledermedtem benne én is s körülöttem minden. Silent Hill ost-ot hallgatok, megálltam ebben az érzelmi viharoktól mentes édes szomorkás semmiben. András volt asszem az utolsó, amit még kibírtam a megfeszített idegeimmel és megfeszített akaratosságommal. Most meg csak fekszem a szobámban, hallgatom ezt a csöndes zenét...majdnem olyan mint a béke. Vagy talán ilyen a béke. Nem vagy boldog, de nyugodt, lesímulnak benned és rajtad a dolgok és csak létezel, csak vagy, csak csöndben a fejedben és már nem akarsz igazán hallani másokat és látni, hinni vagy szeretni. Csak létezel és ez megnyugtat, kitölt, megragad benned, csend...szerelemesen ajkamra forranó csend. Kicsit sírnék is, kicsit mosolyognék is közben kicsit látható vagyok, kicsit már sohasem. Ne zaklassatok fel, ne akarjatok engem, ne bántsatok, ne gondoljátok, hogy meg tudtok érteni, amikor a szemembe néztek, el sem tudjátok képzelni, mi van bennem, s soha nem fogom elmondani. Csak itt, csak  iderovom ezeket a szende, ártatlan sorokat, a legtisztább legbékésebbeket mióta blogot írok, és hitetlen istentagadó szívvel mondok imát a bűvős életnek, hogy ezt ne vegye el. Mást már nem kérek, mást már nem követelek, nem is akarok, csak hogy itt maradhassak, magamban, itt ebben a boltozatban árgyjátékok és napsugaras mélységek odvában meleg arcal és kicsit fagyos lábbal, tejfehér köddel a szemem előtt, a számban eper íze, vagy baracké, vagy a kis nyugatatlan zöld alama fagyarodik a nyelvemre, jó ez nekem, a fáradt lüketés sem zavar a halántékomban, mert félálomban semmi sem olyan ilyesztő, semmi sem bánt és semmi sem érhet el...

Mint kitűnik, nem öltem meg magam, de tényleg jobb lett volna. Mert a mai nap volta pont az í-n, a holnapi akár lehet mellette a vessző, ahogy elnézem, ez itt még nem érhet véget, pokoljárás, halálcsókolás, életutálás, szerelmes szívdobbanás kihagyás, könnyhullatás, lemondás, elájulás a hajnal pedig egy fájó hasadás az égen minden reggel, a vér kibuggyan s befolyik a szemem alá, ettől ébredek fel, ettől ilyen a tekintetem. Mert ma Andris nem ért rá, hogy velem találkozzon és imigyen megmentsen 2 és fél óra totál szétcsúszott időtől, amit az indulás előtt felhajtott pálinka után a Dávidról szerzett kétségbeejtő információk beszerzése fokozott ( asszem megint heroinpöri volt halálflash-el) s ugye Andris leterelt, Norbi nem volt otthon, Józsi mettom én, végül Anik mentett meg, szokás szerint, részlegesen, időlegesen, félig, de mégse vetettem magam egy román kamion elé Makkosházára menet, ahogy majdnem sikerült, nem vettem be Xanax-ot se Andaxit, mert nem voltam otthon, mert ha hazamentem volna, megteszem, annyira kivoltam, nem is emlékszem, hogy jutottam ki Makkosházára, kész csoda. De kijutottam, és valamennyire megnyugodtam Anik ölelésétől, hogy meghallgatott, hogy sírhattam neki az aztékomról, Dávidról, Andrásról meg az egészről. Hazafele jövet már nem vettem piát ahogy terveztem. Csak feküdtem az ágyban és hallgattam a tokomban dobogó szívemet. Nem tudok mit tenni, ennyi. Nem hiszem hogy meg akarok halni igazán, meggyőződésesen, de lehet hogy ha ez így folytatódik, valamelyik elvetemült pillanatomban rávisz a lélek. Kár volna értem? Én nem vagyok erről szentül meggyőződve.

Csak ez a rohadt, kibaszott fojtogató kis szoba, ettől tényleg be lehet csavarodni, meg a kúrva faszjankó nevelőapámtól, az egésztől, ettől a csendtől, ettől a vákumtól itt, mintha ez itt már nem is lenne kapcsolatban a világgal. Túl kicsi hogy ne érezzem benne a szerelmet, amit érzek, hogy ne lássam aztékom, hogy ne keressem benne Dávidot, aki mindig itt van, hiába lett átrendezve a szoba azóta. Ott áll, nevet, és a hifit kapcsolgatja, szeretkezünk az ágyon, a falvédő sárga, Dávid szeme meg zöld, a nevetésünk betölti a szobát, az a kékesszürke fény amikor először szeretkeztünk itt nálam…de szép volt, azt hittem, örökre így marad minden.

Mindennek el kell múlnia, el kell vesznie, az eszemnek, a szívemnek, a lehetőségeimnek, az álmaimnak, reményeimnek. Most hogy látom azt a napot, ami azután volt hogy aztékkal lefeküdtem? Életem utolsó esélye, utolsó fellángolása, a tűz ami még egyet pislant, egy erőset és kétségbeesettet, egy hamis reményekkel kecsegtetőt, de aztán örökre kihunyt, sorry Máté, oda a szemem csillogása, amiben az élet volt, sajnálom én is, hogy ezzel kell szembesülnöm. Holnap reggel felkelek, öblös hangok lesznek és sírás, reggeli kávé és gyerek mese amíg anyáék a templomban vannak, aztán iszonyú sivárság a szobámban egész rohadt nap, amit meg kell próbálom feldolgozni, hogy ne csavarodjak be…talán sikerül, talán nem…talán András nem is akar engem, azték meg sose beszél velem többet Dávid meg meghal és rájövök, hogy tényleg láthatatlan vagyok…legközelebb egy spangliig vagy egy csík spuriig nem állok meg …

Hétfő:
Azték tényleg kurva szerelmes, ma eg órát veszekedtünk msn, aminek az lett a vége, hogy kiderült, hogy én belezúgtam, ő meg nem fog velem sose többet lefeküdni. De az ért csütörtökön menjek át hozzá...a karkötőim meg hogy beszélgessünk.
Andrással taliztam szombaton, felhívott éjfélkor hogy találkozzunk a Kolibriben, ahol karaokézott egyet stb, utánna beszélgettünk egy padon de ő fáradt volt, s hazament, én meg elhagytam a telefonom, életembe először, de meglett. Ma Pivóba ülök, ő meg felhív, ( úgy volt hogy ma randi megint) hogy csak most 20 perc gyors tali amiből az lett, hogy bejött a Pivóba, én ott ültem Anikkal meg Mónival, s közölte, hogy őneki ez nem egy, tök rég nem volt komoly kapcsolata, s nem tudná megállni stb, ilyenek...
HOGY HOGY ÉRZEM MAGAM??????? szarul...fáradt vagyok és kimerültem, magányos vagyok és ezen nem segít senki sem...egyedül sétálok a Tisza parton megint az éjszakában, szomorú zene szól a fülembe, s Dávidra emlékszem, Gyurira, Györgyre és arra hogy valaha még tényleg hittem hogy boldog lehetek, mostmár soha többet. Elvesztettem a hitem...elvesztettem a szívem, el a szerelmem, szeretetem, a szellemem...üres vagyok és mégis tovább élek...

Tűt akarok, de nem is a vénámba, hanem a szívembe, a szívem közepébe, a fő aortámba, az agyamba, egy kibaszott nagy tűt s egy fecskendőt amiben heroin van és ennyi, nem akarok mást, 7 óra óta erről fantáziálok, most meg bebasztam a pálinkától és kúrvára rá akarok gyújtani de még egy dekkem sincsen, szánalmas szerelemes ribanc vagyok, jesszus, valaki öljön már meg, könyörögöm, nekem nincs, nekem kibaszottul nincs engergiám rá, értitek, hogy azték félistenem nem is bunkó, aztékom szerelmes egy lányba, nem tudja kiverni a fejéből, mint én meg Dávid, minden ezért van, értitek, én meg ettől még jobban belézúgtam, mert nem tévedtem, nem én, beleestem az első percben, mert ő egy iszonyú eszenciája a férfiasságnak, és szerelmes, istenem, reménytelenül szerelmes, ki az a hülye ribanc, aki kidobta, nem én voltam, igen, mert én mindenem odaadnám érte, de én nem kapom meg…mert ő SZERELMES!!!! Geci szerelmes egy másik lányba…basszátok meg. NEM BÍROM,JÓ????? Kibaszottul elegem van, kibaszottul basszatok szájba, gyűlölök élni, egy éve, hogy Dávid elhagyott nem hánytam ennyire az élettől, de most megint beleégettem a kezembe, és bele is vágtam, ég és fáj, fájjon, ezt a kúrva napot nem felejtem el, amikor aztékom elmesélte, milyen érzés szeretnie azt a lányt, milyen hogy mindig a fejében jár, hogy mindig be kell basznia, mert nem bírja, hogy róla álmodik, hogy sír néha este, hogy csak azért csinál dolgokat, mert ő szerette stb. Igen, tudom milyen, Dávid miatt ez ment egy évig, egy kibaszott évig és néha még most is úgy érzem hogy nincs vége, lásd hétfő, vagy mit tom melyik nap amikor nála voltunk, aztán haverjához mentünk és szeretkeztünk. Nem  lehet ettől csak úgy megszabadulni, kúrvára nem, de aztékom, bár ne mondtad volna, bár hihetem volna azt, hogy szimplán egy faszfej vagy, de nem, te az vagy, a pasi akit mindig is kerestem, és ennyi, te mást szeretsz, ennyi…meg akarok halni jó? Szarok rátok, MEG AKAROK HALNI! Kibaszottul nem is látom a monitort meg ezt a szar klaviatúrát, nehez lélegzem és zsibbad mindenem, el fogok ájulni, csak a kezem kell még egyszer, vért akarok, jó? KIBASZOTT ÉLET, GYŰLÖLLEK! Ezt érzem, jó, és megvan rá az alapom, mert szar fos gané a családom, a szerelmi életem…mekkora egy kibaszott fricska, jesszus, amikor aztékom mesélt, majdnem elsírtam magam a TIK-ben, de aztán hazajöttem és azóta, fél 8 óta bőgök, olyan szívszaggatóan, ahogy már nagyon rég nem, ez egy olyan seb, ami a nagyonnál is jobban fáj, kérlek, nem bírom, istenem, kibaszott Máté Péter, én megértem, jó, ember nincs aki ezt elviseli, vagy csak én vagyok gyenge, ugye, minek kellett aztékomhoz felmenni, most akkor nem lenne semmi baj, marha boldog volnék Andrásnak, és ennyi, nem lenne gondom, lenne semmi, azték se kérdezné hogy ki az  pasi meg hogy néz már ki? Hát kikúrt nem olyan jól bazd meg mint te, de te mást szeretsz…nem bírom…zokogok itt a gép előtt, csöndben, Anyám az utolsó akivel ebben az állapotban találkozni akarok… de székről majdnem lefordulok…az égés ég…jó, a kézfejem horzsolása ég…jó…nem akarok már ma felébredni…tele van a szekrény Xanax-al…meg Andaxinnal…. Nem...basszus, szar gondolat, basszus,oh… nem megy, valaki kibaszottul mondja meg mit csináljak, mert MEG FOGOK HALNI! Értitek? Megdöglök, megpusztulok, hörögök itt csöndesen és ki szeretném hányni a belem!Miért nem lehet? Miért nem lehet hogy egyszer boldog legyek, hogy tudjam, hogy lehetek boldog, hogy olyat szeressek akit lehet, akit érdemes, akit lehet, aki viszonozza…Istenem, valaki védjen meg magamtól, valaki szeressen, valaki öljön meg ezért, nem megy ez nekem, életképtelen vagyok, itt lehet olvasni milyen kibaszott szánalmas vagyok, milyen gusztustalan roncs, hát kinek kell ez…aztékom…szeretlek! Dávi, édesem szeretlek!...Ha holnap reggel még felébredek és nem öltem meg magam..nagyon fogom bánni…sose volt jobb pillanat…

Oh, hát persze, egész kicseszett nap csak Dávid keringett a fejemben, a kis beatbox töredékek amiket duruzsolt, ahogy rám nézett azzal a lányos képével, ahogy aludt és néztem az arcát, ahogy állt az erkélyajtóban, ahogy gitározott, ahogy nevetett, ó hát persze, a szentséges istennyila csak rá gondoltam, szenvedtem nagyon igen, nem segített az hogy találkoztam Norbival és beszélgettünk egy nagyot, pedig tényleg állati jól esett, hogy végre valaki meghallgat, fizikailag jelen van és figyel rám. Nem segített csak kb. 5 percig, amíg haza nem értem, hogy sírjak egyedül a lakásban, dühöngjek, megint szétvertem a kezem a falban, piros, fáj nagyon és sebes. De nem bírtam, nem bírtam, annyira fáj, annyira szeretem, annyira rettegek, hogy nem bírtam elviselni az egészet, elegem lett. Csak azért nem égettem meg magam…nem tom mért nem, nem és kész, lusta voltam ahhoz, csak azt hallgattam, ahogy a kezem a falnak csattan, milyen hangos…Azt hiszem, feltetováltatom azt az Lion of Zionos Dávid csillagot, ami a tarkóján van. Sosem akarom elfelejteni, hogy milyen volt…oh basszus, rohadtul nem tesz most jót ez a Máté Péter Rúzsa Magdi párosítás…most megint szenvedek, jól van, tudom, hogy szánalmas, lehet rám köpködni, tudom, magamnak csináltam, tudom, nem kell szeretni, tudom, elhívott randira az a srác és ettől boldognak kell lennem, az  vagyok bassza meg, csak …mindig csak Dávid, a rosseb egye meg, Norbi se értette meg, hát nem tudom neked se elmagyarázni, hogy úgy égetem két végén a gyertyát hogy néha iszonyatosan fáj, de ha elfújom akkor halálra fagyok és nem nem, nem megy ennél lassabban, nem megy finomabban, nem tudtam ezt megtanulni, hát így emésztem fel magam szépen eszméletlen fénnyel, a szépségem nem ment meg semmitől, a lelkem meg nem kell akinek kellene hogy kelljen, azték istenem meg egy rohadék, többé asszem nem foglalkozom az egésszel, csak a karkötőimet igyekszem visszaszerezni, aztán menjen és verje ki magának, egyátalán nem fogok pitizni hogy lefeküdjünk, van még vagy 20 jelentkező erre, ez az önhitt, beképzelt barom meg azt hiszi hogy én is csak egy kis fruska vagyok aki majd összepisili magát ha ránéz, és akármit megtehet vele. Hát kúrvára mellé barátom…

Szeretnék pálinkát inni, hogy oldjam ezt a veszedelmes görcsöt, mert megint nem süt a nap én meg nem vagyok magamnál, de nem lehet, megyek a bankszámla, diákhitel, csak nem kéne oda beállítani keresztbe állt szemmel. Szerintem szarul jönne ki, félek, elrontanék valamit.

 

Péntek:

Megjegyezem, Dávid még él, msn fenn volt, nem tom hogy szerbiávan vagy m.o.-n van, de él, ez a lényeg. Ez már eleve megnyugtatott ha az már nem is hogy a TIK-ben 2 és fél órát ültem és szarakodott a rendszer, mire lehetett netezni. Kicsit dúrva volt. Anik szegény másodjára ment egy vizsgára ugyanaznap. Én meg elkéstem a randiról, de nem baj, mert András is. Szóval kb. egyszerre értünk oda, utána beültünk a Pivóba. Mit mondhatnék? Hogy helyes, hogy vicces, szórakozott, hányaveti, pofátlan, bunkó hajlamokkal, mit lehet még mondani? Azt hogy megivott 3 sört közben, aztán én meg leléptem, mert Mártonnak megígértem, hogy megyek 8-ra Ágiékhoz, ahonnan persze elkéstem, mert hazarohantam borotválkozni, és András így is szívta a fogát, mert arra gondolt, hogy meg akar csókolni, de mégse tette, majd szombaton, de tudta, hogy hol leszek Jatéba, azt mondta, lehet lenéz. Hát jó, Ágiéknál 3 óra tivornya és berúgás olyan borzalmasan, hogy az kúrva élet, Ági ugyan még eljutott a Jaté-ig, de aztán nem bírta és Móni hazavitte. Meg tudom érteni, sakál részeg volt, mi meg Mártonnal befurakodtunk, annyira gusztustalan nagy tömeg volt, hogy majdnem elhánytam magam, ben a ruhatártam Márton kb. ¾ órát harcolt azért hogy leadja a kabátunk. S közben egyszercsak felbukkant András. Meglepődtem és mégis jólesett, jól hogy ott volt, hogy jött, azt hogy nézett ott a falnak dőlve, ahogy közel hajottuk a fejünket de nem csináltunk semmit, amíg annyira ki nem bírtam és csókolózni keztünk…nah kb. innen ennyi is volt az egész este, ültünk és csókolóztunk, néha váltottunk pár szót egymással vagy mással, ittunk, de kb. ennyire futotta. Zárásig ott ültünk. :D De közben megjött, ott volt, persze, egyszer csak megláttam Györgyöt, azték félistenemet és majdnem beestem az asztal alá, sírni szerettem volna és eltűnni, hogy ne lásson Andrással, de aztán mégis leszólítottam, megint csak játszotta az agyát Andrásnak is, meg h akkor jövőhéten menjek el a karkötőmért…be nem hozná. Nem tudom, mi faszért csinálja ezt, remélem eszébe se jut hogy megdugjon, mert nem fog…asszem. Meg fog? Bassza meg megengedném neki? De hát belezúgtam, az isten verje meg meg a Györgyöt, a Dávidot meg az egész kikúrt hóbelebancot, elegem van, a kúrva életbe, hát hagyjatok már, nem bírom, nem bírok ennyit és így szeretni, nem megy, könyörgöm, nem akarom, mi lesz ezzel az Andrással is, nem tudom, nem akarom úgy kidobni mint Norbit. Kis rüfkének hívott…:) Észbontó, bezony, legalább mint a „kis feleségem”.. és ezt nem olyan nyáladzósan mondja, hanem vigyorogva, hülyegyerek fejjel, mert megteheti, mert miért ne, hát nem akarom, nem akarom elküldeni, nah, légyszi, most már elég volt, György egy szemét faszjankó, Dávid…áh, hát vele aztán még mi a fenét lehetne kezdeni? Neki fuccs és bassza meg nekem is, jó? Nekem is KIKÚRT MÓDÓN FUCCS!!!!!!....Nem bírom magamat jó, nem bírom ezt érzést, hogy szerelmes vagyok, nem tudom melyikbe a legjobban, mindbe máshogy, jó? Mert megtehetem, mert rohadtul nem vagyok normális, ennyi, miért ne,mert meg hogy azért amiért a pálinka jó, a fájdalom jó, és meg félek és azért üvöltök, hogy ne érezzem, ne halljam a sírásom, mert nem megy hogy menne, hogy lenne jó, ez az én életem, hogy volnék boldog, hogy lehetne, nem akarok ….

Betonon megcsikorduló kavics éles hangja
Sínek közötti odvas, korhadt fák lapja,
Városom mocskos házfalai simulnak oldalamra
Szerelmesem nincsen, otthonom egy fa odva.

Legördült izzások ajkamnál semmire válnak
Öblös, fémes íze van ennek a mának
Szétrobbant villanykörte-test csapódik arcomnak
A holnap olyan mint a légáramlatok, tovaszállnak.

Mezítlábam alatt hideg kockakőn folyó álom
Követem e vércsíkot és bár nem látok se fázom
Befőttesüvegben sors-zsákbamacska, van e bátorságom
Olyan útra lépni, ahol nincs előttem száz lábnyom.

Hajam szétterül az élet léttengervizében
Agyam zsibbadt, eufória kúszik fel a hajtövekben
Egyedül ha egy sarokban állva tapsom idegen
Robajként húz szét falakon áttetsző íveken.

A kávé sebesen csúszik szét papírok halmán
Ősi jeleket vés a lapokra s a karomra is tetovál
Vastag, fekete szimbólumok vibrálnak sejtjeim homlokán
Míg alszunk hűvösen az élet folyik párnám alatt tompán.

Mert ez járt a fejemben egész este, úgy iszom be a látványod, hogy tudom, sikító borzalommal tudom, hogy lehet, soha többé nem látlak, (ahogy minden találkozásunknál így teszek, olyan bizonytalan a léted)elmész és vissza se nézel rám, mindegy mi volt kettőnk között, mert te azt hiszed, hogy szeretlek, ami igaz, de nem úgy ahogy hiszed, ez nem az a kapkodó, mohó szerelem, ez olyan, tudod, hogy ott vagy, a szívem húsába égetve örökké szeretlek, téged, első szerelmem, soha nem feledlek, soha olyan embert meg nem ismerek mint te, tudom, ez láng, ez a hozzád tartozás, hozzám tartozás sosem múlik belőlem, soha, soha nem tudlak kitépni magamból, mert akkor a szívemet kellene kiszaggatnom véres ágyából a bordáim mögül, s akkor meghalnék. De nem tudnám elképzelni, hogy veled éljek, nem te leszek az akivel eltöltöm a földi létet együtt, nem, azt nem, a lelkünk az ami örökre összeláncolódott, de a testünk, az már soha, ez az érzés egy makacs önhittség, egy felfuvalkodott keményfejűség gyermeke, hogy nem feledlek, minden, ami veled járt és jár fel nem adom, hanem ezüstdobozban ezüstboltozat alatt őrizlek téged édes zavarodott bukott angyalom…

Átmentem hozzá délután, akkor csak egy órára, aztán ő elment paktálni, én meg haza, hogy akkor 7-kor megyek át hozzá, nézünk filmet. Az egészből az lett, hogy megjött az anyja, mi meg a szobájában beszélgettünk, gitározott nekem és nagyon jól elvoltunk, csak aztán összebalhézott az anyjával, épp akkor mikor már majdnem azon voltam, hogy akkor ő aludjon és meg hazamegyek. De nem, összebalhéztak, Dávid persze : „Elmenjek?” Anyja: „Menjél!”  így aztán go le, felhívta egy ismerősét hogy akkor nála alszik. Aztán rám nézett, s kérdni: „ Eljössz velem Makkosházára?” mondom, hát talán nem kéne velem beállítanod, azt mondta, nem gáz, szóval kigyalogoltunk Makkosházára, közben beszél és beszélt, sok mindent megtudtam arról hogy érez, de valahogy gyanítottam is az egészet, mert megváltozott, ezt azóta érzem, hogy leborotválta a rastáit szilveszterkor és utána visszajött Szerbiából. Arról se tudtam mindent, mint kiderült, hogy hogy volt ez az öngyilkossági kísérlet amibe majdnem belehalt. Igazából csak annyi, hogy 5 g speed-et félreszúrt, szóval nagy része bőr alá ment. Ezért nem halt meg. De ahogy néztem, sose volt még ilyen gyönyörű a fél centis hajával, soványságával, logó gatyájával, bal fülében bizsu négyzet „gyémánt” fülbevalóval, szétvert és összekaszabol kézfejével, hosszú, csontos vékony karjával és az illata, nah ez volt az amiből igazán megértettem, hogy Dávid nem a régi. Mert anno lázas kapkodás és üvöltés illata volt, a hajának-később rastájának- áporodottság és fű szaga, az egész izzó volt és egzaltált. Most egész más, nyugodt, iszonyú édes lelki beletörődés illatú, édes mint a füstölők és a reménytelen szerelem, a bőre, a haja mind árasztja magából, megrészegülök tőle, csak fekszem, ő rajtam, és mély lélegzeteket veszek, iszonyatos lemondás és semmi, ilyen az illata, nyugodt, mélyen belül már nincs vihar, csak a felszínen, mélyen belül Dávid meghalt akkor, amikor testét sikerült újra működésbe hozni. Ő azóta már nincs igazán itt…

A haverja tényleg nem parált, hogy én is ott vagyok, aztán álmosak voltunk, menjünk aludni, a másik szobában volt egy baszott nagy franciaágy. Polóban meg bugyiban feküdtünk be, háttal feküdt nekem, hogy cirógathassam a poló alatt a hátát, ettől mindig bealszik. Igen, gondoltam rá, hogy mi volna ha szeretkeznénk, de ő azt mondta szeretni a b.nőjét, így nem is morfondíroztam ezen sokat, örültem, hogy később mint régen, mint ahogy vele kizárólag aludni szeretek, senki másnak így nem hagyom de vele csak így tudok, szóval a mellkasomra tette a fejét és cirógattam a tarkóját, az arcát a fülét, hogy megnyugodjon és rohadt jó volt ölelni magamhoz a forró testét, magamhoz vonni mint egy kisgyereket, védelmezni a karjaimmal. De egyszer csak felemelte a fejét, megpusziltam az arcát és aztán durr…csattt…robbanás és már mohón csókolt, tépte le rólam a ruhát és hatolt belém keményen és mélyen ezzel a delejes, édes aromával a testén, éhes húsos szájával, mely a mellbimbómra tapadt…Hamar elfáradtunk, de mindig ez van, nem is az a lényeg, hogy egyátalán orgazmusunk legyen, csak jó, ennyi, ő és én egymásba olvadva, ez vagyunk mi. Aztán meztelen testével mellémfeküdt háttal, és meg kinyitottam a szemem és majd meghaltam, olyan szép volt a vállától a nyakáig a bőr, ez az ív, így a válla fölött ahogy néztem rá, a majdnem kopasz feje, a Lion of Zion Dávid csillagos tetoválás a tarkóján. Ezt bámultam a félhomályban, és nem érzetem azt hogy kihasznált, azt éreztem, hogy most először Dávid nem is tudta, mi történt vele. Az hogy megkaptam, megint, még egyszer, talán utoljára, ezt az észbontó földi testet azzal a  földöntúli lélekkel magamba olvaszthattam, szoríthattam, karmolhattam, nyalogathattam. És igen, gonosz vagyok, romlott kis kúrva, egy percre eszembe jutott, hogy most megcsalta velem a b.nőjét, de ez ilyen önigazoló diadal volt, hogy még mindig nem szeret senkit annyira, hogy velem ne feküdjön le. Ő még valahol mindig az enyém. Tudom, hogy kissé zavarban volt saját magától, láttam reggel, ahogy az erkélyajtóban állt majd megszűnő vékonyságában és tűzött rá a nap és tudtam, ahogy elsétáltunk a kapitányságig, mert jelenése volt 10-kor, hogy talán soha többet nem fog ez megtörténni, nem is fogom látni talán. Haza akar menni, megy az útleveléért az anyjához aztán go Szerbia. Talán sose jön vissza, talán elmegy a Bátyjához le a tengerhez, talán beáll katonának, mit lehet azt tudni. Talán csak azért mentettem meg az életét szombaton, hogy most úgy haljon meg hogy ne is tudjak róla, hogy úgy tűnjön el a földi létből hogy nem vagyok mellette, hogy ne haljak vele, nem vigye a lelkem magával…kár hogy már odaadtam neki…de én ezt nem bánom, soha nem fogom bánni hogy megismertem őt, soha hogy azt tettem amit tettem, soha…

Ha nem mentem volna át, ha nem vagyok ott nem tudom, mindez megtörtént volna e, de átmentem, mert miért ne, átmentem, át mentem…mert ő Dávid,ő életem első szerelme, látnom kell néha, hallanom ahogy hozzám beszél, nekem beszél ahogy rég, látni akarom a mosolyt ettől az arcán hogy végre valaki érti is, igen, még itt vagyok, és nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem ….sikítani akarok, teli tüdőből üvölteni és mindent összetörni magam körülött, mert hányok ettől az egésztől, istenem, kérlek, oh jézusom…mert össze kellett volna verem azt a hülye lányt, a b.nőjét, idióta barom, azt hiszi hogy mindent lehet, azt hiszi hogy Dáviddal normálisan lehet beszélni és úgy viselkedik mint más emberek, meg tudtam volna folytani, tudtam, hogy ott van a második polcon a hálószobában a 9 mm-es, legutóbb legalábbis még ott volt, s azt akartam a fejéhez baszni, hogy takarodj innen, s többet ne is lássalak. Miatta kapta fel Dávid a vizet, s nem tudtam megállítani, elviharzott és tudtam hogy baj lesz, mikor visszajött szétvert véres jobb kezével és forogtak a szemei még nem voltam benne biztos, lefeküdt, kérte hogy masszírozzam, oks, aztán egyszer csak rángatózni kezdett, elájult, fulladt, nem kapott levegőt, és 10 perc után kihámoztuk Gáborral hogy bevett 8 ekit… 3 órán keresztül csapkodtam az arcát, beszéltem hozzá, fogtam a fejét mikor hányt, simogattam, a kezeim között zokogott én meg csitítgattam, puszilgattam, a tűt akarta, verekedtünk, nem adtam, a csaja meg ott pislogott az ajtóba, nem nagyon érdekelte, ő is a pszichiátriáról szabadult, narkós kúrva. És Dávid csak könyörgött hogy meg akar halni, csak sírt, elájult, hányt, hiába itattam néha le se nyelte a vizet, közben rángatózott és fennakadtak a szemei, a bal szeme bevérzett a pupillája mellett, nevetett az én édes bús szerelmem a karjaimban haldoklott, a teste vékony volt és remegő, olyan védtelen volt, a tekintete olyan riadt a ha feleszmélt, úgy bámult rám, tudtam, hogy nem lát rendesen, láttam a rettegést, a velőt rázó iszonyatot az arcán és a szívem vérpatakot hányt tőle…aztán addig rinyált a csaja, hogy oda kellett engednem, nem mintha tudta volna, mit kell vele csinálni, ott röhögött felette, hehe, de szétcsaptad mán megint magad szívem hehehe….a kezeim remegtek, a szemem meg éhesen kereste azt a 9 mm-est. Életemben nem akartam még ennyire megölni valakit. Aztán D. is némivel jobban lett, kiment a mosdóba, aztán lefeküdt aludni. Nem tom most mi van vele és hajnal 4-kor eljöttem, mert ott volt az a kúrva, nem fekhettem D. mellé, hogy simogassam ő meg hadováljon nekem szerbül, nem vehettem a karjaimba hogy tudja hogy még itt vagyok, szeretem, nem lesz baj.

Közbe azték istenemet is sikerült elkapnom msn, jah, mert bementem egy rohadt internet kávézóba ahol elkúrtam 1200 forintot, majd az este folyamán még egy 1000-st, mert D. mondta hozzak piát, meg aztán vettem cigi mikor kiakadt, hogy nekem fel ne robbanjon..hát felrobbant, de legalább hörgő lélegzetek és ájulások között volt igénye a cigire, ketten szívtuk, ő szerintem azt se tudta mi van…noh szóval azték istenre visszatérve megírtam neki, hogy nem kell hogy a pasim legyen stb, hát persze hogy nem is akar, meg jó akkor jövőhéten ha elmúlik a csonthártyagyulladása a lábán lévő tetkó miatt még a hétvége előtt, akkor átmehetek hozzá „teázni”. Állat jó…ezt is mi a fasznak csinálom, minek nem felejtem el, ha úgyis belezúgtam, miért nem nézek egy másik irányba és rohanok mint egy hülye, nem, nekem oda kell menni, akarom, hagynom kell hogy áttaposson rajtam, persze, miért ne, meg kell halni,valamiben el kell vérezni, hörögni kell és fuldokolni, min Dávid, úgy kell, szétzuhanni atomokra megint, 4 hónapos periódusokban széthullik a tudatom és az egész lelki egyensúlyomat baszhatom, minek is csinálom még, minek is vagyok még itt?

 

Hétfő:

Amúgy felhívtam másnap Dávidot s tiszta elszédültem amikor felvette s meghallottam a hangját, és gusztustalan módon megvásároltam hogy láthassam, mert mondtam hogy viszek neki cigit, erre egyből megengedte hogy átmenjek. A csaját is el bírtam viselni, mert D. olyan szépen nézett rám, hát persze, miért ne…miért ne beszélgessek azték istenemmel msn aminek az legyen a vége hogy totál lenézzen meg kis hülye kúrvának tituláljon burkoltan, miért ne, nem bírom tovább, az agyamba egy kibaszott golyót…ingyom binyom, …bocsi…nem csak nagyon álmos és fáradt vagyok, de holnap, holnap rendben lesz minden, mert vége ennek a rohadt vizsgaidőszaknak, istenem de szép is ez, olyan nagyon szép….majdnem sírtam mikor 3 és fél óra várakozás után szóbeliztem és megkaptam a 3-mast. Áh, isteni gyönyörű volt… a TIK-be mentem, gyönyörűen sütött a nap és vigyorogtam mint egy narkós hülyegyerek, annyira megült bennem az eufória. Csak most túl álmos vagyok hogy érezzem, mert az elmúlt 3 napban összesen 12 órát aludtam, oda vissza megjártam a poklot és Makkosházát…áh, befekszem pihe puha párnáim közé, és halkan kezdek sírni a sötétben, nem is tudva igazán hogy örömömben vagy bánatomban, csak sírni kell, elengedni mindent és mindenkit a szívemből…

 

Éteri szétpezsdülés és vakító, villódzó fényevés volt az éjszaka egy mámorban úszó fejfájós lüktetés, a tüdőm már egy nem létező fogalom, a lábam még nem jutott el oda hogy izomlázat érezzen, de fog, ebben biztos vagyok. Azt tudom, hogy berúgtam egy kissé, olyan jólesően, ahogy mostanság nem igazán sikerült, de most úgy csúsztam bele ebbe az állapotban hogy nem is tudtam magamról hogy részeg vagyok, csak ma emlékszem rá, hogy igen, bizony hogy nem voltam józan.

Mert a zene, a füst és a rezgés szétmállasztja a realitást, hogy csak a mozgás marad bennem fáradhatatlan és megállíthatatlan, olyan amit nem akarok abbahagyni, olyan amitől neon zöld lesz a vérem és neon sárga a szemem, csak visz a lábam, a kezem, a lendület, a ritmus megőrjít és szabad vagyok, szárnyalok és én vagyok, önmagam és mindig újrakezdődik, mindig a dobhártyámra robban újra és újra ez az eufória, lehunyom a szemem, mert nem akarok látni, csak érezni ez a valóságot, a sejtjeimmel befogadni és tudni hogy most minden lehetséges, hogy most minden a fejemben van a testemben minden összpontosul amíg pulzálok akár egy szív, akár egy szerv, életre kel bennem egy igézet, egy varázslat, ez pont olyan mint azok az ősi törzsi táncok, ilyenkor meglelem azt a vad és romlatlan bölcs részem amit kisavazott ez a gusztustalan 21. század, de megtalálom újra és újra magam természetes lényét hogy ezzel a részeges és ködfoszlányos pillanattal úgy szeressem az életet ahogy azt kell, ahogy valójában van, ahogy igazán érzem ha megengedik hogy így átáramoljon rajtam és feltöltsön, kitöltsön és szeretkezzen a lénnyel aki én vagyok, tovább,még sikítson és dübörögjön ez a mágia, én leszek papnő, én leszek hívő, leszek áldozat, leszek a minden csak senki ajkamról ne irigyelje ez a mosolyt, testemről ezt a szépséget, mert pontosan ilyen vagyok, zabolátlan mámor a kezek és szájak alatt, egy vízözön és földcsuszamlás, természetes és erejétől borzalmasan gyönyörű pusztító csapás, a hő végignyalogatja a testem de neki megengedem, s hiába éget a szomjúság csak táncolok, táncolok,táncolok tovább, még lüktetést, még dübörgést, a talpam kemény rezonanciát gerjeszt a padlóban, hogy nem hasad meg a föld alattam nem is értem, a kezem olyan jeleket fest a levegő és a fényhasábok közé, amiket csak én értek, de ez bőven elég, ezt a misztériumot nem értheti meg senki, mert ez a misztérium én vagyok…

Alkoholmámoros zsibbadás az én esti mesém, TV maci helyett pálinkával hunyatom le a szemem hogy aztán groteszk álmaim legyenek vámpírokról, laptopokról, Ancsáról meg ki tudja még miről amit aztán sokszor elfelejtek, csak te, te édes, dölyfös ura szívemnek, te, azték istenem, te maradtál itt, magamra tetoválódtál, viselem a tested, az érintésed, a pillantásod testemen s érzem, érzem magamban a léted, úgy ahogy te sose fogod az enyémet, én megint csak a végtelenbe simuló EKG hangja vagyok, egy sípolás, amit kikapcsolsz….a pálinka átjár és melegem lett, a szemhéjam elnehezül, s ilyenkor esztelenül vágyom a halál után, szeretnék mezítláb a hídig gyalogolni, a kék vasra kiülni, átvágni ereim és ugrani, a mélybe, acélbetétes bakanccsal a lábamon s meghalni, megfulladni, szenvedni, azt akarom hogy fájjon amikor vége van, ugyanúgy ahogy fájt életem közben is, gusztustalan önsajnáltatás már megint, nem is akarok meghalni, csak ebben a nyamvadt pálinkától ferde pillanatban, de holnap reggel megint csak szenvedélyt akarok majd, csak életet, csak levegőt, csak lélegzetet, életet. A Sangria édes íze üli most meg ajkam, a könnyeim is édesek lesznek, a fájdalom is, a vágy is, az élet és a halál is…mi ez a létezés? Milyen kegyetlen csontos szeretőm ez, hogy a helyemet benne nem találom, mellette feküdöm ilyen kényelmetlen, hogy a mámor olyan mint a délibáb, azt hiszem, még egy lépés, s ott leszek, ott leszek, hol leszek, mi leszek…mi vagyok most? Lassan elfogyó lüktető húscsomó a testem, s éhezem a életet, éhezek mindent, olyan erők vannak bennem, tudom, ismerem őket, akár nevethetnék mindig is, szerethetném a némaságot, amiben élek, ezt a négy falat, amit 4 éve nézek, akár mindent elfelejthetnék, mindent kitörölhetnék az emlékezetemből, akár meg is tehetném hogy elmegyek, mi tart meg, mi tart vissza, milyen félelem szereti a szívem, a testem, mi az ami magáévá tesz, ami holnappal eljegyez, megtaláltam egy szilánkdarabot a talpamban és vérzett a kezemet meg megint megégettem forró viasszal véletlenül és nagyon fájt. Az azték isten meg be fog csapni, én meg megyek tovább rendületlen, az ujjam köré csavarok még vagy 100 pasit és Peti majd megint megkérdi, hogy hogy lehet az hogy ilyen jó csaj vagyok és nincsen pasim. Hát tudod Peti, például beléd is beléd zúgtam, de b.nőd van, nekem meg végezetesen őrült szívem, ezzel nem lehet csak eszeveszett gyilkos szenvedélyt szítani, amikor eltörnek a tányérok, poharak, amikor sikolyok szárnyalnak az élvezettől szex közben, amikor vér és szerelem borít mindent, egy részeg gurgulázó kacagás és néma lelki halál között reggel a semmi szürkületben hazafelé, hányszor éreztem az élet hogy akadozva, fájdalmasan dörgölődzik belém mert valahogy nem vagyok formára csiszolva, mindig beakadok a fogaskerekek közé és reggel semmi alvás után, hogy egyedül járkálok a város utcáin, lenyűgöző, éteri pillanatai voltak az életemnek és semmiért se adnám azokat az édes fájdalmas bús de csodálkozó pillanatokat a városról hajnalt amikor én vagyok benne, én és a világ, senki más és tudom, hogy semmi értelme, de mindent megér, mindent és semmit, most ugye megint nem ért senki, megint be vagyok rúgva, igen, most megint szeretnék elmenni innen, igen, most megint itt maradok, igen, most megint minden úgy lesz mint eddig…igen, tudom hogy igen…19 éves leszek mindjárt, szülinapom lesz…belül 30-nak érzem magam, de a tortámon nem ez lesz…kegyes hazugságok egyike az életemben…

Mert most nincs kedvem. Ezt érzem, kicsi bágyadt íz a számban, ezt érzem. Azt hogy a nappalok szépek, a nap süt, ma mostam és takarítottam, tisztaságszag járt be a lakást, és öcsémen kívül nem volt otthon senki. Boldoggá tett.
De este csak a hideg sötét szoba vár rám, éhes vagyok. Fáj a magány és én ezt gyűlölöm. Nem a magányt, hanem magamat, hogy érzem, hogy érdekel. Az is fáj, hogy aztékom is érdekel. Hiányzik és nem hiszem hogy ezt most jó volna, hogy ez kellene, de mégis a fejemban van és mindennél jobban vágyom rá, a testére, a lelkére, vele egy életre, ami sose lesz... csak a fejemben.
Lehet, hogy elköltözök otthonról. Csak mert elég volt, mert félek és nem akarok, mert erős vagyok és mennem kell. Ezt érzem. Hogy nem félhetek a saját erőmtől, s a világtól. Tudom hogy a szabadság, az igazi szabadság nem is létezik, s ha igen, csak magamban, csak ott találhatom meg. De úgy csábít az ismeretlen bizonytalan, ahogy méheket az illatos kelyhű virág, narkósokat a mély sikátorban álló díler, én is ezt akarom, igen, pénzen megvásárolni a boldogágot. Helyesebben diákhitelen...nem akarok ideológiai vitákba bocsájtkozni, hogy 3 évre megéri-e 4 milla adósságot generálni, hogy aztán ne legyen pénzem, se hova haza vissza mennem...megéri, ennél még soha semmi nem érte meg jobban.

Ma nem maradt semmi, lepergett a szívemről minden bátorság, a lelkemről is minden erő, hogy itt szűkölhessek a szobámban, a sötétben ahogy írom ezeket a sorokat csak a képernyő fénye világítja meg a billentyűzetet, a szél meg keresztülhúz az ablakok szigeteletlen pereme mellett és a nem rendesen csukódó ajtóm mozog, összevissza koppan, halkan de fülsértően az ajtókerethez. Ebben a percben nem akarok semmit, csak megsemmisülni és nem tudni a világról, nem félni többet és nem remélni, nem sírni és nem nevetni, mert úgy érzem, hogy minél tovább csinálom annál jobban fáj, annál kegyetlenebb lesz az átmenet az eufória és az agónia között. Ma szabályosan páni félelem fogott el, és közel kerültem ahhoz hogy sírjak apámnak a telefonban. Mert mondtam neki hogy kell egy bicikli /mivel ugye nincs már ingyen bérletem, se pénzem a bérletre…/ és nem tudott adni, mert náluk sincs már. És rájöttem, milyen szánalmas szar vagyok, megint, hova jutottam, apámnak kuncsorgok egy bicikliért, amikor bátyámnak 200-000 forintos laptopja van meg Apu fizeti neki az albit Pesten meg azt a vagon pénzt amit mostanában elbulizik és mivel be van állandóan baszva vagy másnapos vagy a csajánál van vagy Pesten, kúrva sansztalan hogy sokat segítene Apámnak, de ő ott él, ott nőtt fel, ő mindezt megérdemli, persze, Apu vesz nekem egy biciklit ha megkérem, de ettől nem leszek kevésbé csóró, lassan megint a 48 kilót nyomom…már megint napi egyszer eszem, azt is 2 után, úgy hogy 11-kor már nem látok egész normálisan, de nem tud az egész meghatni. Nem szabad, csak ezt érzem, hogy nem szabad hazamenni és enni, mert én csak egy megtűrt kis szar vagyok. Öcsém ma bejött és olyat mondott, amit annyira érzek amióta közöltem hogy nem járok többé néptáncra és nem lettek 5-ösök a vizsgáim, Anya ugyanis nagyba szapulta a fejét már megint, s azt mondta neki, hogy ne legyen olyan lusta dög mint én és még véletlen se maradjon Anyám nyakán mint én… 19 éves leszek februárban, hová kéne mennem? Anyámnak semmi dolga velem, mert Apu fizeti az egyetemet és mégis tudom, hogy csak nyűg vagyok neki, de nem rak ki, mert akkor mit mondanak mások. Így aztán ha annyira becsavarodok és fogom magam, lelépek, akkor öcsém megkapja a szobámat és soha nem jöhetek vissza ebbe a „családba” de akkor az már nem az ő hibája lesz, mert én mentem el. Ezt megmondták nekem, amikor felvetettem hogy koleszba megyek. Soha nem jöhetek vissza ide…és akkor sehol nem lesz hely nekem a világban, ahol meghúzhatom magam, ha valami baj van, ahogy senki mellett sem ülhetek le egy kicsit, hogy szeretem és szeressen. Nincs ennek értelme, ahogy a két nappal ezelőtti örömmámornak se… hogy tudhattam akkor olyan biztosan minderre a gyógyírt, s hogy felejthettem el azóta, hogy most itt vagyok megint a sírás szélén…a méhem úgy görcsöl, mintha most vetélném el az összes álmom, reményem és lehetőségem. Gyűlölöm a fájdalmat a lelkemben, gyűlölöm a félelmet a szívemben, gyűlölöm a tehetetlenséget a testemben, vérlázítóan undorító kesergéseim végeláthatatlan sorát amiben az a legidegtépőbb, hogy VALÓDIAK! Ez a rettegés, ez a kilátástalanság végeláthatatlan mint itt  a földek, amerre a szem ellát, nincsenek hegyek, hogy odaképzelhessem a jobb világot mögéjük, Sohaországot vagy a Paradicsomot,mit bánom én, de itt minden ideges modorossággal vagy beletörő lagymatagsággal egyenesen tör a semmibe.

Sose féltem egyedül lenni se maradni az életben amíg nem voltam szerelmes, most pedig felfal belülről a bánat, amikor itt ülök a szobámban és tudom, hogy akárhol lehetnék, akármilyen színű meg nagyságú, helyű és fényű szobában lennék, akkor is egyedül lennék benne.

Az új elhatározások, az új célok pont olyan védtelenek mint egy csecsemő, ha nem óvod őket állhatatosan egyszerűen beledöglenek az életbe. Állhatatosság kell meg kitartás…de nekem mikor is volt ilyen? Csak az eleve elcseszett dolgokkal kapcsolatban létezik bennem a legyilkolhatatlan tántoríthatatlanság, máskor azonban minden szépen kitalált tervemnek hátat fordítok, mert nem értem őket, rájuk álmodok, és már nem értem, hogy kerültek oda, honnan származnak, ki az aki kitalálta őket, nincs ennek semmi értelme, egy merő nagy hülyeség az egész, mert ki vagyok szolgáltatva ész nélküli, hiperaktív hangulatváltozásaim kényének kedvének, s ettől van az hogy képtelen vagyok felfogni és megragadni önmagam. Tegnap szép volt a létezés, megint, hiába voltam a 4 fal között, tudtam hogy mit akarok s hogy el is fogom érni. Tudtam, hogy változni akarok és tudtam hogy hogy akarok, az egész manifesztációm mint egy mozifilm pörgött le a szemem előtt és én kéjmámorban úsztam, annyira tetszett. De ezt az érzést nem birtokolhattam sokáig, egyrészt meg megtudtam hogy megnyerték a lottót, másrészt voltam olyan idióta hogy visszadobjam a vizsgám mert hogy nekem nem kell a kettes így mehetek megint, aztán meg…meg nem volt olyan belátható, hogy tegnap hajnali 1-kor hogy is állt össze a meghatározott és kitalált módozatok összessége, amiből megszületett egy új élet. És be kellett ismernem, hogy aztékom ott áll, a sarokban néha, de ott van, nem tudom a jövőt nélküle látni s nem tudom ezért nem gyűlölni magam! A fájdalom úgy cikázik bennem az örömmel szeretkezve, hogy hol egyik hol másik feszül jobban nekem, én meg tehetetlen vagyok, csak az a baj, hogy a gyönyör tovatűnik, de a fájdalom az leül az ember mellé, s nem tágít. De mit számít…nem szabad, csak tudni kell,ennyi, szerethetek is akár, csak legyen a fejemben a tudat, hogy sosem leszek ezzel az érzéssel boldog, azték félistenem lelke sose éhezik az enyém után, ez a gusztustalan mocskos nagy igazság. És valahol még sem igazságtalan, mert vannak olyan srácok akik két kezüket kitörnék, hogy engem megkapjanak, de nem fognak soha. Itt valahogy mindenki szív, hát miért én legyek a kivétel? Csak igyekszem azt az eddig bennem szunnyadt ősi erőt megőrizni, ami aztékom hívott életre, s melengetem a szívemre, nincs mit tenni. Kíváncsi vagyok meddig fog tartani, amíg azt érzem, hogy nekem le kell tennem a cigit, hogy a lelkem az hagyján, de a testem is gyatra => sportolni kell, valami küzdősportszerűséget, meg persze a régi szívem vágya, tetováltatni. Jah, persze, ha lehet, közbe munkát találni meg elköltözni…hihihihi…Nem baj, tudom is én mit csinálok, de amíg csinálom, nyilván nem őrülök meg mint most, és egyszer tényleg azt mondhatom, hogy nem orgiáznak bennem a sötét gondolatok…ahogy tegnapi fennhéjázó és elbizakodó blog bejegyzés-címem hirdette. Mellesleg leszögezem a tényt, hogy a pálinka gyógyír a zaklatott lélekre, ha már a cigit ugye elvetettük, de ha az nem elérhető, megteszi a gusztustalan ízű gyógynövénykivonat (nem az Unicum) 40%-os alkoholtartalommal, amúgy meg ha szarul van az ember, kúrvára ne hallgasson Radiohead-ot... nem ez az a műfaj, amitől elkezd buzogni az emberben az endorfin….

A sötétség olyan színű mint a sűrű tinta, kék és fekete, egymásba folyva csorognak szét a falakon, a levegőben, rajtam is, én is olyan leszek, sötét színű…sötét szívű. Éjszaka nincs csend, a város zajos, de éjszaka csend van, iszonyatos csend ordít a fejemben, ott lüktet a kék, sötétkék ereimben. Ilyenkor nincs menekvés, ilyenkor hiába szorítom le a szemem, ott vannak, látom őket, hallom őket, a vágyaimat, az álmaimat, a félelmeimet, a múltamat, a jelenemet. Minden itt zörtet körülöttem, s erősnek kell lennem, hogy kibírjam, hogy bele ne őrüljek, hogy ne utáljam de ne is tetszen, ne is kívánjam, ne is undorodjam, nem szabad hogy higgyek benne mert akkor felfal, szétmarcangol. Le kell tudni mondani minderről, le kell fejteni az agyamról a felesleges kéregállományokat, le a szívemről minden aortát, le a tüdőmről a hörgőket. Alice vagyok a nyúl üregében, egyre mélyebbre és mélyebbre megyek, nem látok csak hallok, csak tapintok, együtt veszem a levegőt a földel, egy olyan alagútban járok aminek nem látom a végét, s lehet hogy nem is érdekel, egy olyan felhőn szállok ami énekel, vagy én éneklek, nem is tudok, süket vagyok, néma, csak borzadó szemtanúja vagyok önmagamnak, az életemnek, én csak megírom, nem is érdekel ez senkit tudom, miért volna fontos, kinek és hol, soha nem lesz az, ezt én magamnak írom, hogy tudjam hogy milyen vagyok, hogy lássam magam kívülről, hogy lássam magam belülről, ahogy rémálomba illően álmok futok a létezésben, hajmeresztő, szívdermesztő, lélekölő, felőrlő, megrészegítő kéjutazás a sikolyok tarkította borzalmak földjén az ég ibolyalila és a fű színe lucskos fekete, az angyalok itt részegek, narkósok, letörik szárnyukat s eladják, guberálnak, egymásva harapnak és Isten csak néz le minderre a rettenthetetlen szívével, azzal a dermedt lélekházzal ott magában, csak néz le arcán egyetlen rezzenéssel sem, s Jézus az egyedüli aki talán tudja, hogy mi ez az egész, de ő sem szól, néma, megbántották, s most már késő, mindenki eladta a magáét, a másét, én pedig a vérszínű tó tükrén lebegek mert áldozat vagyok meghatározhatatlan vágyakért, javakért, a pénzért, a háborúért, a gyűlöletért, a szerelemért, ezerkarú vért kortyoló szüzek húsát szaggató bálványok jegyeseként, én csak azért születtem, ezért éltem, hogy így összezúzott koponyával, üveges szemmel beteljesíthessem mások álmait s az enyémeket megettem, mert másnak nem adom, ez mind az enyém, a nap majd kiszárítja ezt a vérszomjúhos gyötrelmet, és megértem, hogy a mosolyom őszinte, mert nem maradt egyebem csak a testem, csak a szívem, csak a lelkem…

Minden ízemben remegek, minden porcikámban foszforeszkál az illata, íze a számba ülepedett és még most is érzem, annyira fáradt vagyok, megtörtem, megbuktam, leigázott és én hagytam, teste alá gyűrt és nem futottam el ahogy kellett volna, ahogy úrilányok szokták, ahogy egy büszke nő teszi, nem, vele mentem, hozzá, hagytam hogy megcsókoljon, s aztán hagytam hogy a vágy eluralkodjon őrajta és énrajtam, hogy már minden simogatás fájt a beteljesületlenségtől és mégsem mentem el ahogy mondtam, mégsem léptem le, újra és újra a karjaiba másztam pár órás kedvesemnek, mert megbabonázott, azok a hatalmas tetoválások akár az azték totemek húsba részegült istene, ott lüktetett felettem ez a szőke hosszú rasztába sodort hajú bálvány, mellkasán és hátán, combján és lábszárán ősi vastag fekete jelek sorjáztak és én meg lettem babonázva, megcsapott ez a bűvölet, ez az őrült extázis, ez a véres varázslat általi gús összepréselt és az ezredik nem után nem tudtam nemet mondani és hagytam, hogy leszaggassa a ruhát rebegő testemről és a mohó szájával szívjon magába, hagytam és már nem volt ész, nem volt semmi sem a fejemben csak az ösztön, csak ez a lélekhasogató vágy, nem érdekelt hogy csak ezt akarja, csak ezt az egyet, a testemet, nem érdekelt, akartam hogy akarja, akkor már nem akartam mást csak hogy belém feszüljön és kitöltsön mindent, ahogy az illata végigfolyt a karomon és mellemen, kitörölhetetlen, most is érzem, most is csak ezt érzem és semmi mást, s most is ott van ujjbegyem sejtjeiben az eufória amit a teste érintése okozott, forró szája és nyelve végigkaristolta minden porcikámat, ahogy én végig haraptam és karmoltam magas és izmos testét mert ez nem szex volt és nem is szeretkezés, ez egy olyan mély állati és vad szenvedély volt ami egyetlen civilizált gondolatot nem hagyott bennem, csak  suttogta a fülembe hogy mennyire kíván és ez bűvölet volt, ráolvasás, egy hipnotizáció, amiből sose akartam felébredni, sose akartam hogy vége legyen, hogy a teste testemből kiszakadjon, lehet igen, kúrva lettem, egy ribanc, ágyba bújtam egy majdnem vadidegennel, de nem tudom elmondani, milyen ismerős volt minden ami benne volt, ami rajta volt, ahogy tett, ahogy érzett engem, ahogy bókolt és csodált és itta be a látványom, ahogy tört felém megszállottan megopálosodott pillantással és húsos vérvörös ajkaival…és az az illat nem emberi volt, nem lehetett, olyan volt mint az ópium, a bőre íze mint a heroin, mohó szája zamata pedig LSD az én gyarlón narkós lelkemnek, és most nem, nincs valóság, nincs semmi, csak megdöbbenésében elállt szívemmel, megállt gondolataimmal járkálok fel-alá s ott vagyok, még mindig abban a szobában vagyok vele, még mindig látom az arcát, a testét, még mindig érzek mindent amit akkor és remegek, borzongok, jajongok, nevetek, csöndben meredek előre, ha eszembe villan szédülök és lábaim megroggyannak alattam, a szívem kiakarja fröccsenteni a bordáimat mert ennyi drogot már nem képes elviselni, a lelkem pedig már nem is létezik…csak ez a szenvedély. Megint találtam egy pasit aki egyetlen szavával,egyetlen mozdulatával meg tud majd gyilkolni...és meg is fog...

A vágy néha agyvelőt rázó hirtelenséggel tör rám és nem tudok tenni ellene, leigáz, nekem meg kicsordul belé a könnyem is. Mert a vágy ott van, mert tudod milyen, nagyon is jól tudod milyen amikor a tested egy másik testhez tapad, tudod hogy milyen megrészegítő tud lenni a másik illata, tudod milyen remegő sikoltó vágy izeg ilyenkor benned, ismered az az éhező, szomjúhozó érzést amiben állítom, bele lehet őrülni, tudod azt is hogy milyen amikor hozzád érnek és nem tudsz mit tenni, majdnem felgyulladsz, elevenen elégsz, a könnyeid sem oltják el ezt a tüzet. De mióta vagyok annyira érzelgős hogy nem csókolózok mondjuk félig meddig idegen, épp akkor megismert vagy ismerős srácokkal? Kinőttem a kamaszkort, most már nem mennek az ilyen dolgok, mindenkinek megvan a maga helye, te csak barát vagy, te csak egy idegen vagy, te és én…nah ne.  Legutoljára volt egy srác, beszélgettünk és megcsókolt hirtelen. Az még hagyján hogy nem tudott csókolózni, de ráadásul majdnem pofán is vertem. Engem senki ne kapjon le ilyen kamaszos elbizakodottsággal, annyira megsértett vele, hogy azt hittem helyből herén rúgom.

Senki azt ne higgye, itt nem arról van szó, hogy ki vagyok éhezve egy jó kis baszásra. Itt arról van szó, hogy ki vagyok éhezve egy bizonyos lelki kapcsolatra ami fiú és lány között van amikor egymásba buknak. A testiség csak egy megnyilvánulási forma.

De ilyen nincs, nálam nincs EGYMÁSBA, egyoldalú szerelmek, ki nem mondott szavak, elcsesződött kapcsolatok maradványi zörögnek szerteszéjjel, hazugság, hiszékenyég, ígéret és megszegés, tudás és naivság, képtelenség ebből a sok szarból kikeveregni, egy mélységesen mély útvesztő az egész. Kislány koromban mindig azt hittem, hogy majd jön az Igazi, egyszer csak ott lesz, és legyen bármi, mi szeretni fogjuk egymást és az élet kerek lesz, a szívem pedig teljes. Hehehehe….

A Rendszer megint nekem feszült, kaptam levelet az egyetemtől, szerződést kötünk, hogy ugye én oda járok, ühüm, és akkor ott virít a levél alján hogy az adóazonosítóm nem jó vagy nem is szerepel az ETR nyilvántartásában menjek és a megfelelő formanyomtatvánnyal korrigáljam a hibát…nah ne!!! Könyörögök ne, eddig kúrvára jó volt, most megint mi a fasz van??? Nem bírom ezt, agyilag képtelenség, meghülyülök háromszor hát nem lehetne egyszer, hogy menjenek a dolgok, hogy békén hagyjanak? Van nekem elég bajom, köszönöm…

 

 

Reggel azt sem tudom percekig hogy hol vagyok. Bámulom a szobát és elemezgetem az érzéseimet, s mivel ismerőnek érzem ez meggyőz hogy ott vagyok ahol lennem kell, ahol tegnap este lefeküdtem, nem raboltak el, nincs emlékezetkiesésem se semmi egyéb. Ez nem vicces, nehéz így ébredni, néha így nem tudni magamról, mintha másodpercekre amnéziát kaptam volna. Ez még életem nagy szerelme D. velem való szakítása utáni mélydepresszióból maradt vissza. Csak akkor az éjszaka közepén riadtam fel, csurgott rólam az izzadság, ziháltam és forgattam a szemem mint egy őrült a sötétkék szobában és nem tudtam, állítom vagy percekig nem jutott az eszembe hogy ki vagyok és hogy hol vagyok. Iszonyatos kétségbeesés préselte össze ilyenkor az agyvelőmet és nem vettem levegőt az erőlködéstől hogy végre eszembe jusson. Amikor végre sikerült, mikor el tudtam mondani a nevem, lassan visszatértek az emlékeim mindig elsírtam magam a megkönnyebbüléstől és már nem nagyon aludtam vissza aznap. Csak bámultam az ágyam feletti hatalmas polcot a falon ami megvan vagy 80 kiló s attól rettegtem hogy rám fog zuhanni egy éjjel és apróra hasítja a csontjaimat. Már nem alszom alatta de még azóta se esett le, pedig már vagy 3 éve itt élünk. Asszem ez egy alaptalan para volt.

 

Életem leggyorsabb orvos látogatásán voltam túl tegnap, kb. öt perc, semmi hülye kérdés, soron kívül beengedtek, bonusz ott helyben kaptam egy szem Cataflam-ot nehogy fájjon valamim a vizsgán, grátisz Cataflam recept, úgy hogy még kérnem sem kellett. Blicceltem a villamoson és igen, jól esett! De amikor láttam egy kék ruhás pasit akinek tollak voltak a mellzsebében, inkább leszálltam. Nem volt kedvem meséket kitalálni.

A rendszerhiba a patikában bukott ki, amikor közölte a kiscsaj, hogy van valami bibi a TB számommal, kinyomtatta a bizonylatot s az állt rajta, hogy a EÜP(egészségügyi pénztár) nyilvántartásában nem szerepelek a jogosultak között a TB-re. ÜHÜm……hát felhívta Anyám őket hogy mi van? Mondták oh, semmi, csak mivel a középsuli már kijelentett engem az EÜP-nek, hogy már nem vagyok tanuló, szóval vagy fizetem ugye a TB-t vagy fizetek minden nyavaját ha van velem valami szóval mivel oda már nem járok és az egyetem, ez a drága intézmény arra se képes hogy bejelentse az EÜP-nak hogy én bizony nappali tagozatos oktatásban részesülök és imigyen jogosult vagyok bizonyos szolgáltatások ingyenes igénybevételére áhhh, nem…be kell mennem a TO-ra egy iskolalátogatásiért, majd a diákommal karöltve mehet ki Újszegedre hogy ott az EÜP-ban ezekkel igazoljam hallgatói mivoltomat még legalább 500 másik hasonlóan járt diákkal. Jehhhh….az egyetem és alapvetően a magyar okmányrendszer megérdemel ezért a bravúért egy nagy piros pontot. A kis kedves néni a telefonban meg ilyen édesen mórikál: „szóval akkor behozza nekünk ezeket a papírokat és akkor zöldre váltjuk a lámpát! Hihihihihi….” Nah ne…!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

 Megvolt a napsütés amit kértem, már tegnap is, bár nem a TIK-ben ültem hanem a Pivo kocsmában vele szembe, én ezt a Mártonra fogom, mert meghívott egy sörre, bár egy Cataflam és az antibiotikum után már nem kellett volna, nem is tanultam tegnap semmit(pénteken matek stat vizsga, ha most nem megyek át, vehetem fel következő évben…:S), ma meg úgy nyújtózkodik az égen ez a lángoló gömb mint aki most ébredt, friss és üde. Ma is tanulnom kéne és nem, nem jár a fejem pasikon, még véletlen sem! Sose volt ilyen, nem nem…csak ülök szépen és jó lány vagyok, előre figyelek és minden rendben lesz…Istenem már csak 4 vizsga, kicsit olyan mintha látnám a fényt az alagút végén. De csak mintha, még túl sok minden van hátra és én sose bízom el magam…

Sétálok hazafelé, a szürkületből este csavarodik, és lenyűgözővé válik a város, ahogy beérek, az ég felettem királykék, most tényleg királykék, s a félhold kis sarlója mint egy kifli alakúra kunkorodott gyerek szuszog az égen, álmaitól ilyen izzó, reményeitől és ártatlanságától. A fények meg aranysárga szirupként csorognak le a lámpákról és épületek faláról. És hónapok óta először a dölyfös csendet megtörve csicseregnek a madarak a Széchenyi téren, és a kopasz fák gyönyörűek, nem magányosak vagy halottak, születnek! Ha közelebb megy az ember, rügyek vannak rajtuk, kis hajtások, mert az élet kényszerű hibernációját szétfeszíti, mint egy rideg acélkoporsóban fekvő nimfa, kikel, és letaglóz, tudom, hamarosan tiszta, friss illatával fog testemnek dörgölőzni ez az édes Tavasz-asszony, fényeivel és hangjaival zsongítja meg fejem és elcsábít, menthetetlen szerelemre gyulladok, forrón lángolok már csak attól ha elképzelem, hogy kebelez be. Ballagok és hümmögök, pedig hasogat a fejem, ám ez az egész annyira gyönyörű, az egész pillanat s benne ez a felvillanyozó érzés bennem, az én dermedten komor szívemben annyira delejes, hogy nem tudok haragudni. A csókolózó párokra se, akiket látok. Valahogy most rendjén van ez, a magányom, én talán mindig egyedül leszek, talán ezt is meg kell tanulni, vele élni, elfogadni, túlélni és megszeretni. Ahogy hazafelé ballagok, betegség, vizsgaidőszak és magányosság ide vagy oda, ma szeretek élni, ezért a képért, ezért az érzésért, szeretek, bassza meg, szeretek még tovább menni, még bírni, még csinálni, és megint új életre kelni, nem tudni, talán csak órákig tart, de lehet most tovább tudom marasztalni ezt az érzést, ezt a békét ami úgy csapott meg mint nyári délutánokon kinyitott ajtón át a folyosóról a szomszéd finom ebédjének illata. Csak holnap süssön a nap, könyörgök, szikrázzon és égjen, mint a szenvedélyes szerelem, amiben nem lehet részem. Hogy beülhessek a TIK-be, és lenyűgözzön az ezer üvegen beáramló pászmák kecses íve, hogy érezzem, hogy szép, az élet szép még akkor is ha nincs kivel megosszam ezt, még ha csak magam látom a szívemen át mindezt. Hogy végre el tudjam engedni az életet, ne görcsöljek, ne feszüljek neki minden erőmmel, hogy befolyásoljam azért hogy megkaparintsam amit akarok, ezt így nem lehet. Csönd kell, nyugalom, türelem, morfondír, résztvevő megfigyelő helyett csak megfigyelőnek lenni, jelen lenni de nem szaggatni a valóság szövetét és ocsmány csomókat kötve újrakötni, mert nem lesz ugyanaz, nem lesz szép, szar lesz, tény, csak mert nem bírok a véremmel.

Holnap orvos reggel…annyira gyűlölöm, hogy meg sem tudom határozni, milyen gusztustalan undor fog el ha rá gondolok. Túl sokat kellet oda mennem, meg a félrekezelések, újabb és újabb gyógyszerek, de milyen vagy már te lány, hogy áll a hajad, hát elromlik a szemed meg nem szabad dohányozni enye benye, Anya hogy van és a tesók?....... Noh jó, nyugtatgatom magam, a Cataflam-ért megéri korán kelni, mammerok és tatterok közt tölteni értékes perceket a vizsgám előtt és negédes asszisztensnőkkel és a drága főorvosnővel bájologni. Meg lehet még talán jó érzés is lesz 3 hét után meggyógyulni. Az is lehet…