Sétálok hazafelé, a szürkületből este csavarodik, és lenyűgözővé válik a város, ahogy beérek, az ég felettem királykék, most tényleg királykék, s a félhold kis sarlója mint egy kifli alakúra kunkorodott gyerek szuszog az égen, álmaitól ilyen izzó, reményeitől és ártatlanságától. A fények meg aranysárga szirupként csorognak le a lámpákról és épületek faláról. És hónapok óta először a dölyfös csendet megtörve csicseregnek a madarak a Széchenyi téren, és a kopasz fák gyönyörűek, nem magányosak vagy halottak, születnek! Ha közelebb megy az ember, rügyek vannak rajtuk, kis hajtások, mert az élet kényszerű hibernációját szétfeszíti, mint egy rideg acélkoporsóban fekvő nimfa, kikel, és letaglóz, tudom, hamarosan tiszta, friss illatával fog testemnek dörgölőzni ez az édes Tavasz-asszony, fényeivel és hangjaival zsongítja meg fejem és elcsábít, menthetetlen szerelemre gyulladok, forrón lángolok már csak attól ha elképzelem, hogy kebelez be. Ballagok és hümmögök, pedig hasogat a fejem, ám ez az egész annyira gyönyörű, az egész pillanat s benne ez a felvillanyozó érzés bennem, az én dermedten komor szívemben annyira delejes, hogy nem tudok haragudni. A csókolózó párokra se, akiket látok. Valahogy most rendjén van ez, a magányom, én talán mindig egyedül leszek, talán ezt is meg kell tanulni, vele élni, elfogadni, túlélni és megszeretni. Ahogy hazafelé ballagok, betegség, vizsgaidőszak és magányosság ide vagy oda, ma szeretek élni, ezért a képért, ezért az érzésért, szeretek, bassza meg, szeretek még tovább menni, még bírni, még csinálni, és megint új életre kelni, nem tudni, talán csak órákig tart, de lehet most tovább tudom marasztalni ezt az érzést, ezt a békét ami úgy csapott meg mint nyári délutánokon kinyitott ajtón át a folyosóról a szomszéd finom ebédjének illata. Csak holnap süssön a nap, könyörgök, szikrázzon és égjen, mint a szenvedélyes szerelem, amiben nem lehet részem. Hogy beülhessek a TIK-be, és lenyűgözzön az ezer üvegen beáramló pászmák kecses íve, hogy érezzem, hogy szép, az élet szép még akkor is ha nincs kivel megosszam ezt, még ha csak magam látom a szívemen át mindezt. Hogy végre el tudjam engedni az életet, ne görcsöljek, ne feszüljek neki minden erőmmel, hogy befolyásoljam azért hogy megkaparintsam amit akarok, ezt így nem lehet. Csönd kell, nyugalom, türelem, morfondír, résztvevő megfigyelő helyett csak megfigyelőnek lenni, jelen lenni de nem szaggatni a valóság szövetét és ocsmány csomókat kötve újrakötni, mert nem lesz ugyanaz, nem lesz szép, szar lesz, tény, csak mert nem bírok a véremmel.
Holnap orvos reggel…annyira gyűlölöm, hogy meg sem tudom határozni, milyen gusztustalan undor fog el ha rá gondolok. Túl sokat kellet oda mennem, meg a félrekezelések, újabb és újabb gyógyszerek, de milyen vagy már te lány, hogy áll a hajad, hát elromlik a szemed meg nem szabad dohányozni enye benye, Anya hogy van és a tesók?....... Noh jó, nyugtatgatom magam, a Cataflam-ért megéri korán kelni, mammerok és tatterok közt tölteni értékes perceket a vizsgám előtt és negédes asszisztensnőkkel és a drága főorvosnővel bájologni. Meg lehet még talán jó érzés is lesz 3 hét után meggyógyulni. Az is lehet…
