Ma nem maradt semmi, lepergett a szívemről minden bátorság, a lelkemről is minden erő, hogy itt szűkölhessek a szobámban, a sötétben ahogy írom ezeket a sorokat csak a képernyő fénye világítja meg a billentyűzetet, a szél meg keresztülhúz az ablakok szigeteletlen pereme mellett és a nem rendesen csukódó ajtóm mozog, összevissza koppan, halkan de fülsértően az ajtókerethez. Ebben a percben nem akarok semmit, csak megsemmisülni és nem tudni a világról, nem félni többet és nem remélni, nem sírni és nem nevetni, mert úgy érzem, hogy minél tovább csinálom annál jobban fáj, annál kegyetlenebb lesz az átmenet az eufória és az agónia között. Ma szabályosan páni félelem fogott el, és közel kerültem ahhoz hogy sírjak apámnak a telefonban. Mert mondtam neki hogy kell egy bicikli /mivel ugye nincs már ingyen bérletem, se pénzem a bérletre…/ és nem tudott adni, mert náluk sincs már. És rájöttem, milyen szánalmas szar vagyok, megint, hova jutottam, apámnak kuncsorgok egy bicikliért, amikor bátyámnak 200-000 forintos laptopja van meg Apu fizeti neki az albit Pesten meg azt a vagon pénzt amit mostanában elbulizik és mivel be van állandóan baszva vagy másnapos vagy a csajánál van vagy Pesten, kúrva sansztalan hogy sokat segítene Apámnak, de ő ott él, ott nőtt fel, ő mindezt megérdemli, persze, Apu vesz nekem egy biciklit ha megkérem, de ettől nem leszek kevésbé csóró, lassan megint a 48 kilót nyomom…már megint napi egyszer eszem, azt is 2 után, úgy hogy 11-kor már nem látok egész normálisan, de nem tud az egész meghatni. Nem szabad, csak ezt érzem, hogy nem szabad hazamenni és enni, mert én csak egy megtűrt kis szar vagyok. Öcsém ma bejött és olyat mondott, amit annyira érzek amióta közöltem hogy nem járok többé néptáncra és nem lettek 5-ösök a vizsgáim, Anya ugyanis nagyba szapulta a fejét már megint, s azt mondta neki, hogy ne legyen olyan lusta dög mint én és még véletlen se maradjon Anyám nyakán mint én… 19 éves leszek februárban, hová kéne mennem? Anyámnak semmi dolga velem, mert Apu fizeti az egyetemet és mégis tudom, hogy csak nyűg vagyok neki, de nem rak ki, mert akkor mit mondanak mások. Így aztán ha annyira becsavarodok és fogom magam, lelépek, akkor öcsém megkapja a szobámat és soha nem jöhetek vissza ebbe a „családba” de akkor az már nem az ő hibája lesz, mert én mentem el. Ezt megmondták nekem, amikor felvetettem hogy koleszba megyek. Soha nem jöhetek vissza ide…és akkor sehol nem lesz hely nekem a világban, ahol meghúzhatom magam, ha valami baj van, ahogy senki mellett sem ülhetek le egy kicsit, hogy szeretem és szeressen. Nincs ennek értelme, ahogy a két nappal ezelőtti örömmámornak se… hogy tudhattam akkor olyan biztosan minderre a gyógyírt, s hogy felejthettem el azóta, hogy most itt vagyok megint a sírás szélén…a méhem úgy görcsöl, mintha most vetélném el az összes álmom, reményem és lehetőségem. Gyűlölöm a fájdalmat a lelkemben, gyűlölöm a félelmet a szívemben, gyűlölöm a tehetetlenséget a testemben, vérlázítóan undorító kesergéseim végeláthatatlan sorát amiben az a legidegtépőbb, hogy VALÓDIAK! Ez a rettegés, ez a kilátástalanság végeláthatatlan mint itt a földek, amerre a szem ellát, nincsenek hegyek, hogy odaképzelhessem a jobb világot mögéjük, Sohaországot vagy a Paradicsomot,mit bánom én, de itt minden ideges modorossággal vagy beletörő lagymatagsággal egyenesen tör a semmibe.
Sose féltem egyedül lenni se maradni az életben amíg nem voltam szerelmes, most pedig felfal belülről a bánat, amikor itt ülök a szobámban és tudom, hogy akárhol lehetnék, akármilyen színű meg nagyságú, helyű és fényű szobában lennék, akkor is egyedül lennék benne.
