Egyszer éltem. Egyszer szerettem. Egyszer hittem. Egyszer reméltem. Egyszer álmodtam. Egyszer boldog voltam. Egyszer valamikor volt egy ilyen életem…

Az igazságnál nincs kegyetlenebb. Tudtam eddig is. De most mindennek a mélyére jutottam, a legaljára. Már nincs aki segítsen. Nincs aki ettől megvédjen, akiben igazán megbíznék. Talán egy ember, de az ő valaha volt elvesztése olyan metszően fáj, hogy már azt sem tudom, látni vagy nem látni, beszélni vele vagy nem beszélni a jobb. Egyedül maradtam és nem tudok senkit se elviselni magam körül és a gyűlölet és az undor ellep szinte mindenki iránt. Hányok az egyetemtől, a csoporttársaimtól, a sok buta szégyen embertől, az apámtól, a bátyámtól, a tetves aljas nevelőapámtól, a sok gusztustalan embertől akik ott vannak kint a világban, a rohadék világ mocskaitól. A szívem szakad meg Dávidért, az én édes kis Dávidomért, akibe első percben belehabarodtam, de halálra ítélte a kapcsolatunkat a tegnap és a ma kegyetlen igazsága, üvöltenék fájdalmamban, mert megengedtem, a szívemnek hagytam hogy engedjen, hogy beleszeressen és mégis el kell hogy engedjem, mert képtelen hogy megértse mi fog történni és képtelen hogy segítsen és én hogy igazán vele lehessek, az képtelenség, nem akarok senkit és mégis és mégsem.

Az a nagy büdös helyzet, hogy éhen fogunk halni lassan, annyira nincs pénzünk. Hogy a nevelőapám nem fizetett be egy rahedli számlát és azt állította hogy elfelejtette, jah meg ľ 11-kor a céges és rendes telefonján hívogatja valaki aki anyum szerint a szeretője és le fog lépni tőlünk, a helyzet hogy az egyetemnek lőttek, mert dolgoznom kell mert 2 milla adósságunk van amiatt a kocsi miatt amit még az előző nevelőapám tört össze, a helyzet az, hogy még ha mázlim van! ki kell mennem dolgozni Angliába hogy eltartsam a tesóim meg anyut, akit lebeszéltem hogy kimenjen, mert túl beteg és még annyira se tud angolul mint én, a helyzet az hogy apám egy fityinget se fog adni, nem fog segíteni, akkor se ha elmondom, hogy nincs mit ennünk és nem tudjuk fizetni a számláinkat, a helyzet az hogy nincs kedvem emberek közé menni, élni, enni, aludni, nincs a létben helyem, csak ez …

Ma sírógörcsöt kaptam. A gyomrom kikészült. Az agyam zsibbad, holnap vizsgázom és azt se tudom mi van. Egyáltalán nincs erőm se tanulni, és mégsem kellene elhagynom magam anyu szerint. Valahol igaza van, csak én vagyok már képtelen ezt meg valósítani. Képtelen bemenni és jópofizni ott mindenkivel, mintha a legnagyobb problémám a vizsgaidőszak lenne.

20 éves leszek. Nincsenek álmaim, kilátásaim, nincs hova és kihez menekülnöm. Szeretem, nagyon szeretem az anyukám, hiába tehet ő sok mindenről, nem viheti el egyedül ő a balhét és legfőképp nem érdemli meg  hogy cserbenhagyjam ahogy mindenki más teszi körülötte, ahogy a tesóim se, mert egyik se tehet semmiről. Talán ez az én végzetem. Megtanulni feláldozni magamból valamennyit értük. Talán ez így helyes. Azt hiszem igen. Sose bocsátanám meg magamnak ha nem tennék meg mindent. Csak Dávid kisfiús szeretete felsebez, olyan kvázi igaz és ártatlan szeretet és csodálat árad felém belőle, amit eddig sose éreztem se velem egykorúaknál se idősebbeknél. Egy ember aki tisztában van a saját képességeivel, erényeivel és szépségével mégis a dölyfösség helyett hálás hogy szóba álltam vele. Bárcsak ne kellene meghalnia ennek a kapcsolatnak. Nem tudom, mit mondjak neki és hogyan. Úgy érzem nem vagyok rá képes, nem tudom őt elküldeni, de magam mellett sem tartani, mert nem ezt érdemli, nem lenne vele szemben fair. Ahogy az élettől sem volt kúrvára fair, hogy minden szar akkor derült ki amikor már igent mondtam magunkra, mert abban a hitben éltem, hogy minden lehetséges, hogy felül tudunk emelkedni a világon, az élet szarjain, a korkülönbségen stb. De most mindez egy lehetetlen utópiának tűnik, ami megtörtént azon pedig meg már nem lehet változtatni. Azt mondtam, igen, legyen valami több közöttünk. Bárcsak sose mondtam volna…

A szeretet az egyetlen ami megoltalmaz mindentől, az igaz és tiszta szeretet. Ez az utolsó mentsváram abban a sivárságban ami a mellkasom mögött van. Hogy nem halunk meg. Hogy egyikünk sem hal meg. Hogy az egymás iránt érzett szeretetünk megvéd minket attól hogy szörnyű kínok között haljunk meg. Utoljára csak ennyit kérek. Hogy a szeretetünk akkor is kössön össze minket amikor elszakítanak minket egymástól. Bármi történjék végül velünk, a szeretetünk ott feszüljön az élet éterében eltörölhetetlenül, örök mementóként hogy mi addig küzdöttünk és szerettünk, míg vérünk nem serkent, de sose adtuk fel és sose hagytuk el egymást. Én, anyu és a kicsik. Örökké együtt…