Harakiri meg egyébb nyalánkságok

A sötétség olyan színű mint a sűrű tinta, kék és fekete, egymásba folyva csorognak szét a falakon, a levegőben, rajtam is, én is olyan leszek, sötét színű…sötét szívű. Éjszaka nincs csend, a város zajos, de éjszaka csend van, iszonyatos csend ordít a fejemben, ott lüktet a kék, sötétkék ereimben. Ilyenkor nincs menekvés, ilyenkor hiába szorítom le a szemem, ott vannak, látom őket, hallom őket, a vágyaimat, az álmaimat, a félelmeimet, a múltamat, a jelenemet. Minden itt zörtet körülöttem, s erősnek kell lennem, hogy kibírjam, hogy bele ne őrüljek, hogy ne utáljam de ne is tetszen, ne is kívánjam, ne is undorodjam, nem szabad hogy higgyek benne mert akkor felfal, szétmarcangol. Le kell tudni mondani minderről, le kell fejteni az agyamról a felesleges kéregállományokat, le a szívemről minden aortát, le a tüdőmről a hörgőket. Alice vagyok a nyúl üregében, egyre mélyebbre és mélyebbre megyek, nem látok csak hallok, csak tapintok, együtt veszem a levegőt a földel, egy olyan alagútban járok aminek nem látom a végét, s lehet hogy nem is érdekel, egy olyan felhőn szállok ami énekel, vagy én éneklek, nem is tudok, süket vagyok, néma, csak borzadó szemtanúja vagyok önmagamnak, az életemnek, én csak megírom, nem is érdekel ez senkit tudom, miért volna fontos, kinek és hol, soha nem lesz az, ezt én magamnak írom, hogy tudjam hogy milyen vagyok, hogy lássam magam kívülről, hogy lássam magam belülről, ahogy rémálomba illően álmok futok a létezésben, hajmeresztő, szívdermesztő, lélekölő, felőrlő, megrészegítő kéjutazás a sikolyok tarkította borzalmak földjén az ég ibolyalila és a fű színe lucskos fekete, az angyalok itt részegek, narkósok, letörik szárnyukat s eladják, guberálnak, egymásva harapnak és Isten csak néz le minderre a rettenthetetlen szívével, azzal a dermedt lélekházzal ott magában, csak néz le arcán egyetlen rezzenéssel sem, s Jézus az egyedüli aki talán tudja, hogy mi ez az egész, de ő sem szól, néma, megbántották, s most már késő, mindenki eladta a magáét, a másét, én pedig a vérszínű tó tükrén lebegek mert áldozat vagyok meghatározhatatlan vágyakért, javakért, a pénzért, a háborúért, a gyűlöletért, a szerelemért, ezerkarú vért kortyoló szüzek húsát szaggató bálványok jegyeseként, én csak azért születtem, ezért éltem, hogy így összezúzott koponyával, üveges szemmel beteljesíthessem mások álmait s az enyémeket megettem, mert másnak nem adom, ez mind az enyém, a nap majd kiszárítja ezt a vérszomjúhos gyötrelmet, és megértem, hogy a mosolyom őszinte, mert nem maradt egyebem csak a testem, csak a szívem, csak a lelkem…