Harakiri meg egyébb nyalánkságok

A rohadt ex-ek. Csak azok ne kerülnének elő soha többet, csak pukkanva tűnnének el mihelyst már vége a kapcsolatomnak velük. De nem, nem nem. Kicsi ez a rohadt város, túl kicsi, főleg hogy az egyetemre járok, hogy ne lássak soha senkit viszont, és akkor az ex-betegségről még nem is meséltem. 

Kezdődött hétfő este a Gyurival, aki ugye fantasztikusan jól nézett ki a lezser szürke is pulcsijában, ott olvadoztam a széken egész addig amíg ki nem derült egy s más, mert akkor odafagytam abban a szétmállott állapotban. Kiderült hogy az előttem lévő svéd b.nő a közben (alattam) is b.nő státuszban volt. Hát a Gyuri tiszta meg volt döbbenve, hogy ezt elfelejtette mondani, pedig a mostani kalandjainak mindig mondja. No comment. A másik hogy megkaptam a imper latívuszt is : én egy valóban nagyon nagyon szép lány vagyok, és iszonyat szívmelengető és bizsergető a vagányságom meg a talpraesettségem de egy kicsit túl sok is. Kell a férfiaknak hogy ők érezzék magukat felül, hogy én egy kicsit gyenge legyek, hogy szoruljak rájuk. Erre csak azt tudom mondani, amit Gy.-nek nem akartam fejtegetni, hogy úgy nőttem fel, hogy nem számíthattam senkire, és az eddigi tapasztalataim alapján nem igazán arra a következtetésre jutottam hogy érdemes és okos volna a férfiakba bizalmat vetni. Szóval ahhoz idő kell, hogy megmutassam mennyire sebezhető lény is vagyok. Egyébként meg talán emlékezetkiesése van? Kinek a karjaiban sírtam minden szeretkezés után? Vannak dolgok, amik megleptek a beszélgetésben. Hogy mennyire nem tudta Gy. Hogy bele voltam esve olyan „vak ló a gödörbe” módon. Annál jobb. Persze, hogy nagyon el kezdte izgatni, hogy a fürdőben dolgozom, hű ha, majd akkor jön s akár miegymás köztünk. Felemeltem a szemöldököm és mindjárt meg is értette, jó jó, akkor nem, neked nem erre van szükséged. Hát mondom Gy. Milyen ügyesen kitaláltad.

A beszélgetés alatt kb. 4x akartam elsírni magam, amikor meg elment, hát úgy érzetem mintha egy orosz harci tank ment volna át rajtam. Semmibe vett, lenézett hogy „jaj te kis 19 éves kis kamasz lányocska, olyan butus vagy” módon. Forgott tőle a gyomrom. Ennyi egoizmust egy emberben gusztustalanul sok.

És itt meg is említem a tipikus ex-betegséget: nem akarnak velem járni, mert az egy olyan erőfeszítési szintet igényel tőlük, amit nem igazán tűrnek jó, de szeretkezni? Az imádnak velem, és ezért fúrnak, zaklatnak, írogatnak, mert azt nekik baromi jó volna, hogy velem a kis szexivel ágyba menni.

Következő versenyzőm aztékom volt. A TIK-ben ült, micsoda véletlen. A héten amúgy többször is láttam és többször gyomorszájon voltam rúgva. (én legalábbis így éreztem). És persze hogy ír. Ír nekem sokszor, csak úgy. Nagyon semmiről se beszélünk, mert miről is beszélnénk? Egyáltalán nem hiányzik, hogy írjon, szó se róla. De ő ír, elévődünk egymással stb. Tegnap meg elkezdett nekem az élete alfája és ómegája csajáról beszélni, hát bassza meg. Mondtam neki, hogy ez őrült szánalmas, és közben kibaszottul irigy voltam arra a csajra, hogy azték ennyire szerelmes belé. Erre mondják hogy totál reménytelen. Ott ült a lépcsőn és me g Mónival beszélgettem telefonon, és rám se hederített. Oda akartam menni megpuszilni, de nem tettem, ellenálltam. Összetalálkoztam Szemivel. Ő erre később azt mondta mikor aztékról meséltem neki, hogy: „Zsuzsa mit vagy meglepődve, jó csaj vagy nagyon, le akar veled feküdni megint.”…szomorú, leginkább hogy nagyon is el tudom képzelni.

És végül de nem utolsó sorban D. is befutott. Az életem alfája és ómegája. A három hét kötelező kihagyás után rám írt msn. Szijahogyvagyperszeokklassz…újra jó a telefonom. Hogy mi van?  Mert rossz is volt? Igen. Mostmár kereshetsz ha kellek. ….. Istenem, ez a hülye honnan vette,hogy én ebben a 3 hétben kerestem? Honnan vette? Örültem, baromira hálás voltam, hogy nem kellett látnom, hogy ő sem keresett, épp eléggé befordultam így is a csodás szeretkezésünk után, mintha egy szakadékba zuhantam volna. Erre megint a jól ismert D. szöveg : keress ha kellek. Hát persze. Nem vagyok ennyire rosszul kicsim. Majd keresel te ha kellek, akkor megyek, akkor biztos nem mondok nemet, de hogy én keresselek téged? Azt soha többé. Azt nem lehet. Mert akkor minden nap fel akarnálak hívni, akkor ha egyszer megtenném, nem lenne megállás. Könyörögnék hogy szeress, és boldogan szippantanék és lőnék veled bármit, csak velem legyél, csak érezzem, hogy tudod, hogy most már érted, hogy nálam jobban soha senki nem szeretett és mostmár ( amilyen állapotban vagy ) nem is fog, csakis én maradok a legvégéig, hogy ne légy egyedül, hogy ne fázz, ne félj, amikor meg kell halnod. Hát nem hiszem, hogy jó volna. Nem hiszem hogy megtenné, hogy belátná, megértené vagy elfogadná. ÉS ha mégis megteszem… megteszem, mert hiányzik, mert nem is meséltem még Csabáról, meg a munkáról, AZ életről, ami belevágódott a pofámba és félek, rettegek s nem akarok mást, csak D.-t. Egy kis halált a vénába, egy kis lelki rothadást a szívembe, mielőtt túl normális, egészséges és fitt leszek. Ami persze sosem leszek.

És a másik Dávid. A 16 éves. Áhh...tudom, hát nonszensz, nevetséges, stb. De valahányszor látom, totál levesz a lábamról. És totál összeszedném magamnak. Mert érzem azt a vonzást a vénáimban utána.

Sok dolgot kell majd elmesélnem, de most nincs helyem se időm, 12 órázok a melóban, hétfő és kedden is, szerdán meg zh. Majd utána szorítok egy kis időt magamra.

A Magánynak éles karmai vannak amellyel szétkaszabol, a Magánynak éles nyelve van amivel karistol, a Magánynak éles tépőfogai vannak amivel szétmarcangol.

Szomorú vagyok. Bánatos, szívszakasztóan egyedül maradtam. Saját magamnak szívszakasztóan egyedül a múlttal. Itt állok, és végig kell gondolnom. Végig, hogy amióta itt vagyok, amióta először szerelembe estem, volt-e valaki aki őszinte volt hozzám? Azt kell mondjam, egy emberről biztosan tudom, hogy szeretett csak erről elfelejtett szólni, a többi csak vonzódott hozzám, testileg és lelkileg, de az nem volt szerelem. Ez az egyetlen egy Máté volt. Tudom, hogy ő tényleg szeretett, csak én akkor mást szerettem, ő meg elfelejtette mondani, amikor kellett volna, aztán már nem lehetett visszacsinálni. Most Anikóval van, remélem őt is úgy szereti mint engem, mert Anikó megérdemli. Az összes többi pasi, és én D.-t is ide sorolom, mert rohadtul szeretett, csak épp őszinte nem volt soha rendesen, meg az összes többi, Gyuri aki meredeken átkúrta a fejem, mert úgy csinált mint aki belém van zúgva, de kiderült hogy hírből se. Meg a stb. A György, az András, a Norbi, a Zoli (aki a koráról hazudott…). Sehol egy ember aki őszinte lett volna. Mindenhol csak a kibaszott hazugságok. Mindenhol csak ez. És amikor ezt megértettem, amikor ez feltűnt (olyan szombat este táján) egyszerűen zokogni kezdtem. Őszintén csak egy ember volt szerelmes belém. És én azt sem szerettem viszont… tragikus. Elkeserítő. Olyan bánat ül a szívemen, hogy kedvem lenne …nagyon sok mindenhez. De csak a sírás maradt. A sírás, amire éveken át képtelen voltam. Most úgy hull a szememből a könny mint a záporeső és lehetetlennek tűnik hogy ez kő a mellkasomról eltűnjön. Egyszerűen minél tovább megyek, minél idősebb leszek annál többet és többet értek meg az életemből, de ezek után már nem igazán akarok. Ezek után kezd elegem lenni.

És valahol szégyen, valahol gyengeség, valahol titkolni való kis szenny, hogy ilyen védtelen vagyok egyedül, ilyen elkeseredett, ilyen vágyódó. Hogy is mondhatnám el, milyen nagyon kétségbe vagyok esve? Tegnap este Makkosházról olyan ¾ óra alatt gyalogoltam be ahelyett hogy szép biztonságosan buszra ülök, de nekem gyalogolni kellett, látni a vasárnap esti kihalt sugárutakat olyan volt mint egy kegyelemdöfés, mint egy pofádba ordító tábla: EGYEDÜL VAGY! Portishead: Roads számát hallgatom napok óta, magány magány magány ezt lehet kiolvasni a szememből, a ruhámról, a hajamból, a rohadt nagy magányt. Azt hogy becsavarodom, pedig csak 6 hete hogy nincs senkim.

Annak hogy nem vagyok hajlandó megalkudni iszonyatos ára ez a mostani helyzet és érzés. És én dacolok és harcolok, hogy de megéri, bazdki megéri, jobb lesz, esélyed lesz így az őszinte szerelemre, ne ásd el magad, ne hagyd magad, az nem te vagy! És nehéz nehéz nehéz és fáj és borzalom, mintha facsarnának, szorítanának, fojtanának, ne ne ne hagyd abba kérlek hagyd abba eressz el, hagyj élni hagyj szeretni, hagyd hogy boldog legyek...egy kicsit kérlek Élet feledkezz meg arról hogy itt vagyok... amíg még tényleg itt vagyok.

Ha néha nem is veszem komolyan a Sorsot, azt hiszem, úgy csap olyankor pofán, ahogy most. Nem lehet lekerülni azt amikor az Élet akar valamit elmondani vagy megmutatni. Én inkább így érzem, mint hogy a véletlenre fogjam. Hogy érthető legyen, mindenkinek ajánlom szíves figyelmébe Guillaume Musso: Szerelem életre-halálra című könyvét. Ha lehetne egy bizonyos életkorban kötelező olvasmánnyá tettetném, hátha akkor nem ott tartana a világ ahol most. A cím ne zavarjon meg senkit, nem a szerelem az alfája és ómegája a könyvnek. Az élet…az hogy amíg élsz és a halál egy távoli és ködös valami, addig képtelen az ember őszinte lenni magához és a világoz, nem képes felejteni és őszintén szeretni. A szeretetről szól, arról hogy ennek kellene a legfontosabbnak lennie, hogy mikor mindennek vége látszik, ez az egyetlen ami megoltalmaz, segít elfogadni, megnyugodni és szeretni élni. Ez rohadt szomorú. Hát ilyenek az én nagy pofonjaim az élettől. Iszonyatosan tanulságosak…

És hogy fokozzam a rohadt transzcendentális ömlengést ( tényleg nem én generálom, mostanában arra voltam büszke hogy a saját hitem és erőm vezet, nem estem át valami krisnás típusú megvilágosodáson frenetikus lélekmegváltó könyvek által vagy hasonló…) szóval tegnap este, hogy jöttem haza, a passzázson mint mindig, egyedül, esőből, Mes:Kincsem-et hallgatva, csak hogy legyen még lélekfacsaróbb a szituáció, látom, hogy a folyosó végén azt otp automatánál áll valaki. Messze volt, azon morfondíroztam, hogy hányszor de hányszor láttam már ezt, s gondoltam azt, hogy egyszer, egyszer majd Ő lesz. Ő. Hát jó, ez olyan amerikai love story-s fertőzés tisztában vagyok vele. Nah szóval megyek közelebb közelebb, látom hogy pasi, de ez aztán tényleg nem szokott sokat jelenteni. Csakhogy ezt a férfit ismerem. Látásból. J.-ben volt hogy találkozunk, vagy a TIK környékén stb. Szóval az egyetem körül, egyetemi berkekben. Középmagas, szőke rövid hajú, szakállas, kék szemű. Pont mint a Béla, a volt néptánc oktatóm. Szóval már megbámulásztuk egymást nem egyszer. De láttam egyszer kézen fogva egy lánnyal, úgyhogy azóta tárgytalan volt. Szóval jön ő felém, én felé, telefonon beszél közben én ugye mp3-mat hallgatok, amikor felnéz nézek kicsit rá, aztán elnézek és elnéz, aztán mikor már csak pár lépésnyire vagyunk egymástól megint felnézek, és látom az arcán a felismerést és a döbbenetet. Tényleg nonszensz hogy pont ott van ez a srác ahol én a „nagy Ő-t szoktam várni”. Oké, nem vagyok hülye, nyilván nem ő az, csak maga a pillanat, az az ezredmásodperc, ahogy egymásra néztünk és tudtunk valamit, éreztük valamit. Ennyi. De ez a pillanat végre megtöltött egy űrt a magányosan, esőben, szomorú hip-hop számot hallgatva hazaballagós estéimben. Ezután mindig eszembe fog jutni és örülni fogok. Mert ez egy olyan pillanat volt, amire jó lesz emlékezni. Egy olyan klassz, mély, különös és borzongató pillanat.

ÖREG VAGYOK! Életemben először ért az az élmény, hogy öregnek éreztem magam. Hogy azt mondtam, oh ha 2-3 évvel fiatalabb lennék. Hát de nem vagyok.

Edinával találkoztam tegnap estefelé, hogy akkor elmegyünk a pasija, Tamás próbájára. Odaértem és mit találok? Egy gyönyörű, vékony, kétoldalt fültágítós srácot, suhancos, jóképű gyereket, rövid hajjal, hú, első látásra szerelem volt. Egész addig, míg nem kérdeztem, hány éves. 15. A szavam is elakadt. Először is mert többnek néztem, másodszor megdöbbentett, hogy én ennél a srácnál már 4 évvel idősebb vagyok! 4 rohadt évvel… akkor se lenne messzebb tőlem, ha a Grand Kanyon másik oldalán állna. A plusz poén pedig hogy Dávidnak hívják. És ilyenkor ne higgyem azt hogy a Dávidok a karmám???!!???????

Félelmetes volt, mert állati jól dobolt, néztem és azon gondolkodtam, hogy ez ijesztő. Nem kezdhetek ki ezzel a sráccal, mert mihez kezdenék vele? Egy 15 éves sráccal....atya úr isten. És mégsem tudtam megállni hogy olykor olykor ne bámuljam, ahhoz túl szexszis volt, túl szép. Rájöttem hogy ez kicsit pedofil a részemről. Szomorúvá tett a dolog, mert szívesen megcsókoltam volna, körbetapogattam/simogattam volna meg mi minden…( romlott, kéjsóvár nőszemély vagyok, tudom…) . Kamaszkorom zsánere volt ez a srác, egy tömény eszencia belőle. Csak miért nem mondjuk 20 éves? Miért?....Áhhh. Örökre le kell mondanom az ilyenekről, most komolyan? Kinőttem ez? Ez most komoly? Komoly hogy én kvázi 20 vagyok és már képtelen is vagyok arra hogy úgy viselkedjem mint mondjuk Ednáék. Mondták nekem, hogy olyan másképp beszélek, olyan komolyan, választékosan, hogy úgy is viselkedem, olyan más…olyan felnőttes. Uhh… Hova tűnt a kamaszkorom???? :S A szentségit….. Most először kezdem komolyan sajnálni hogy vége a középiskolás és ezzel a hamisítatlan kamaszéveimnek. Nézem Bogit aki most lesz gimis és arra gondolok, bassza meg, lesz 4 kúrva jó éved, amikor bandázhatsz össze vissza és még gyereknek számítasz, masszívan 3 évig leszarhatod a felelősség mizériát. Áhhh… irigyeltem egy kicsit.

Világ nem megy és nem áll le akkor mikor én szeretném. A világ tele van hálózatokkal, lüktető kapcsolati hálókkal, bele vagyunk gabalyodva de nyakig. A lehetőség: hogy egy négyzet alakú műanyagdarabbal én is részese vagyok egy bolygónyi rendszernek, elérhető vagyok, bemérhető, megtalálható, nyomozható, hívható…néha örülnék ha egy olyan világban élnék ahol csak galambbal lehet üzenni. Kevesebbszer keltenének fel éjszaka a hülye telefonhívások. Persze, a Zoli haverja, a G ,hogy menjek le sörözni, hiába magyaráztam, hogy fáradt vagyok, épp aludtam, stb. ő csak mondta és mondta, dettó mintha Zolival beszéltem volna (akit háttérből is halottam) és annyira letört az egész, hogy nem tudtam, hogy sírjak vagy üvöltsek. Ezt lehet, hogy kiérdemeltem valamivel (min. hogy voltam olyan hülye hogy közöm volt Zolihoz….) de végül csak fogtam letettem a telefont az ágyra és néztem. G (akinek egyébként pocsék véleménye volt rólam már akkor is, mikor Zolival járni kezdtem), meg hallózott bele rendületlenül. Végül hál istennek letette. De ez a kezdet volt csak. 2 körül többször felrévedtem, forgolódtam, mintha görcsölt volna a hasam, de alig érzékeltem, amíg komolyan fel nem ébredtem és el nem töltöttem egy kellemes 1 órát ébren úgy, hogy azt éreztem, a felső szerveim (a lenti részeken) valaki egy turmix-gépbe rakta, csak elfelejtette belőlem kivágni. Állati jó volt, bevettem egy Cataflamot, és 10 különböző módon képzeltem el hogy felvágom magamnak a hasam és kivágom az összes felesleges rohadék módon fájó cuccot onnan. Aztán valahogy csak elaludtam…ilyen éjszakákon nagyon meg tudnék halni. A fájdalom olyan ösztönszintre nyomja le a gondolkodásom, hogy csak egy erdőbe akarok elvonulni meghalni, de azt is gyorsan ha lehet. Reggel folytatódott, míg orvoshoz nem mentem, aki olyanokat kérdezett hogy wáwáwáw. Meg Anyám. Lefeküdtél valakivel és nem védekeztél? ( Igen, D.-vel akivel sose védekezünk mert minek. D.-vel  Anya akit gyűlölsz és ha tudnád mit művelek vele, hát a szuszt is kivernéd belőlem, felnőttség ide vagy oda.) Szóval igen Anya. Igen, rohadt felelőtlen vagyok, mikor nő be a fejem lágya?…nem tudom! De végül görcsoldó teát szopogattam, estére meg elmúlt a fájás a méhemben és átköltözött a torkomba…eben guba, valahol fájnia kell ezek szerint.

Amúgy azért a világ engedelmeskedve önön rejtélyes törvényeinek, megy. Az idő telik, csak én érzem úgy, hogy egyhelyben állok egy tornádó közepén. Kellemetlen…

A magány kóstolgat engem, hosszú idő után megint és lesből úgy zuhan rám, hogy levegőt is elfelejtek venni. Megélem azt hogy ez normális, tudom, nem kell nekem ezt mondani, csak néha mintha egy vákuum szippantana magába. És az álmok...az álmok kegyetlenek, szívósak és vágyakozók, mohón, éhesek és kívánósak. Ezért álmodok mostanában mindig szerelemmel. Ezért érintéssel, öleléssel, bizalmas, meleg, megnyugtató férfi parfüm illatokkal. Veszélyes, katasztrófáktól való megmenekülésekkel stb. Borzongató, fárasztó, keserédes, amikor felébredek, tisztul a kép és élesen érzem, hogy márpedig én most totál egyedül vagyok. Az álomban az érintések és illatok annyira valóságosak hogy az megdöbbentő. Nem vagyok szomorú, tényleg nem. Vagyis nagyobb részt nem. Csak hiányzik valaki, hiányzik a másik felem mellőlem. Ez talán egy tök normális érzés. Az én másik felem pedig nem tökéletes, hibás kicsit, gyarló de pont ettől egész. Nem vágyom tökéletes férfira, ami nincs is, de nekem nem is kéne. Egy valódi lényre, egy kedves, vicces, elgondolkodó, szenvedélyes személyiségre vágyom. Nahh… most hagyom abba. Csak felkavart az álom, hogy tartoztam valakihez, megvédett, klassz volt. Nagyon klassz.

 Most, hogy tudom, nincs méhen kívüli terhességem és nagy valószínűséggel vetélésem sem (rohadtul remélem, D. gyereke lenne amúgy, ki másé…) és már nem annyira fáj mint tegnap egész nap, hogy alig bírtam mozdulni, az élet hál’Istennek újrakezdődhet. Igaz, torok gyuszim az van. Csak azért vagyok így lerobbanva, mert vége a kut.gyak.-nak és amikor végre élvezhetném ezt, kicsit előtte meg kell dögöljek. Mindig ez van, mindig ezt kapom, egy adag szenvedést, valami jó kis torok betegséget, mert ugye a mandulám óta ez az egyetlen betegség amit képes vagyok mindig összeszedni. Vége a krízisnek? Jól akarod végre érezni magad? Nesze baszd meg!       Kössz…

Nem éreztem azt hogy egy kúrva nagy kő esne le a szívemről, nem volt lélekemelő gyönyör vagy fékevesztett extázis. Csak ültem a buszon, 10-kor dorozsmán, és készen voltam az összes kérdőívvel. Vasárnap este. Néztem a hatalmas holdat, a kis csillagokat és üresnek éreztem magam, mint akit lecsapoltak, kikapcsoltak. Néztem az ismerős utcákat, ahogy elsuhannak mellettem, és megfosztottnak éreztem magam. Pedig tényleg hatalmas öröm volt befejezni, amikor az utolsó pillanatokban is úgy tetszett hogy nem fog sikerülni. Most itt vagyok, túl az első rögzítésen is ( a Marci megint kikupált, hova lennék nélküle… ) és képes lennék sírni. Elemi hiányérzet. A világ megint képes egy félelmetesen hatalmas és üres hely lenni. Egyedül vagyok benne. Szomorú vagyok? Nem is tudom, csak potyognak a könnyeim, mikor a The Fountain Ost-ot hallgatom. Tudom, hogy vidámabb zenét kellene hallgatnom s nem egy olya film zenéjét, ami a halálról szól. Teljesen reális volna, csak én nem vagyok az.

Különben is. Megint D.-vel álmodtam. Jobban felsebeznek ezek a rohadt álmok mint bármi a világon. Nem akarom őt, nem is gondolok rá ha ébren vagyok, nem is láttam több mint egy hete. De egyszer csak álmomban az ölemben fekszik, ott mormog és simogat, pisztolyt nyom a kezembe, hogy megvédjem mindentől, mert ő fáradt. Valakik üldöztek minket, láttam is őket, de azt hiszem, valójában minket senki nem üldöz, csak a saját félelmeink és szerelmeink. De ez rosszabb mindennél. Nem állíthatod le, nem szegezhetsz pisztolyt a koponyájához. Egy egész kórteremnyi embert majdnem ( vagy tényleg? Nem derült ki, hál Istennek felébredtem…) megöltem valami mérges gázzal, mert ő meg akart halni és én is, egy kórházban voltunk. Aztán megkérdeztem tőle, hogy biztos ezt akarja-e, ő meg az ájulás határán azt mondta, 45%, erre én elkezdtem kirángatni és hívni a mentőt, hogy megmentsék mert 45% az kúrva kevés ahhoz hogy tényleg meghaljon, én is és elveszítsem. Aztán ahogy ott sírásba hajlóan vártam a mentőt ( álmomban is tudtam, hogy életemben először hívom a mentőket, milyen érdekes ) felébredtem. Dübörgött a szívem és negyed órát reszkettem és hánykolódtam az ágyban. Még most is meg vagyok dermedve tőle. D. a karmám? D. az én láthatatlan-látható örök tetoválásom, úgy viselem a testemen, hogy senki nem látja először, de végül felhúzott ruhaujjak mögött, levetett pólók alatt mégis előtűnik. És hatalmas, szikrázó, lángoló, szeszélyes lüktetés az egész.

Az álmok néha egészen felkavaróak, és nem kell ehhez meghalnia senkinek. Csak valahogy olyan ledermesztők tudnak lenni. Valódiak és képtelenségnek tűnik, hogy ettől a „valóságtól” megmenekülj, hogy elszökj. A felébredés pedig egy reszketéssel vegyített megkönnyebbülés. Nem fontos leírnom, hogy mi volt az, nem is akarom, ez olyan banális mégis félelmetes álom volt. A legkülönösebb, hogy az álomnak eredetileg semmi köze sem volt D.-hez, mégis megjelent benne. Olyan mint egy visszajáró szellem az álmaimban. Sokáig semmi, de aztán megint és megint és megint ott van. Az agyamban, akkor is ha én szívvel próbálom kiszedni az egészet magamból. Azt hiszem, hiába nincs szerelemről szó, beletokosodott az agyamba a léte minden morzsája és darabja. Talán ez így is van rendjén.

Tegnap Renivel Garo-ban voltunk. A zene alapból nem kifejezetten az én ízlésvilágom volt ( valami rockos, metálos, ez Reni asztala…) meg hát olyan mit szépítsem…ronda emberek voltak ( gondolok most itt nem csak a fiúkra, bár a lányok esetében lényegesen jobb volt a helyzet) hogy hűha. De valahogy ez engem nem zavart. Teljesen meg voltam nyugodva, nem kínzott az érzés, hogy húúú, menjünk innen, mert nekem pasi kell! Végigültem azt az időt, amit kellett, kicsit beszélgettem ismerősökkel, Renit „pátyolgattam”, mert neki viszont volt jelöltje aznapra, nagyon kicsípte magát, tényleg szép volt, rég láttam ilyen csinosnak, a pasi meg nagyon közömbösen viseltetett iránta, ahhoz képest, hogy korábban már megcsókolta, tehát adott Reninek rá okot, hogy azt gondolja, érdekli a pasit. Erre én csak azt tudom mondani, hogy a román kamion ütné el az ilyen tökölős „igen is meg nem is, meg nem tudom”-os srácokat. Reni először állatira letört, de aztán sikerült valamennyire visszahoznom az életkedvét, főleg, hogy nekem, nem tudom megmondani az okát, totál irracionálisan, iszonyatosan jó kedvem volt, felszabadultam, pedig hazafelé tartottunk és az ég egy adta világon semmi nem történt, a buli kvázi pocsék volt. De nekem elég volt hogy végre Renivel lehettem. Hogy beszélgethettünk, hogy nevethettünk megint együtt.

Lehet hogy a depresszió után a megbolondulás következik? Esküszöm, van egy olyan érzésem, hogy minden rendben lesz. Hogy megtalálom nemsokára azt a férfit, akivel boldog leszek. Ez az érzés olyan jó, meleg, lágy érzés, hogy folyton jókedvem lesz tőle, meg mosolygok. Tiszta őrület. Nem látok rá alapot meg indokot, hogy ez az érzésem legyen, mégis meg vagyok nyugodva és tudom, hogy meg fog történni. Nem is keresem ezt a férfit, nem is tudom elképzelni hogy találkozunk. Azt hiszem valami olyasmi lesz, amire tényleg nem számítok. Meg hogy is számíthatnék? Amikor nem is várom. Sokszor el is felejtem ezt a kis motoszkálást, aztán valahol, valamikor megint érzem, hogy aztán megint elfelejtsem. De lehet, hogy csak takarítanom kellene a szobámban. Hátha valami eldugott sarokban találnék egy csinos kis gombatelepet, aminek a spórái ilyen kábító, hallucinogén hatással vannak a lányokra. Amúgy klassz érzés.

A hét elszaladt, hogy észre se vettem. Ezzel a héttel már kerek egy hónapja leszek egyedülálló nő. Hát tudom, hogy ez így nem hangzik olyan rohadt soknak, de számomra az. Én büszke vagyok rá, hogy képes vagyok megállni a saját lábamon. Nagyon remélem hogy se ma ( Atomtorta lesz és hát asszem mégiscsak elmegyek…) meg a pénteki smoke/break-on is minden rendben megy, és nem vetem majd rá valakire magam illuminált állapotban. Állatira nem akarok „szégyenbe” kerülni, legfőképpen magam előtt.

Nah az igazságoz az is hozzátartozik, hogy a kutatási gyakszim kezd befuccsolni, van 4 napom 3 kérdőívre, a címeket meg ma kapom meg, mert az előző 3 egy kalap szar volt. A nő aki először beleegyezett írt egy sms-t tegnap este, hogy mégse a péntek és többé ne zavarjam.

Kicsit berágtam, meg hogy mától van a kérdőív rögzítés ( a programot nem is ismerem, amivel rögzíteni kéne, mert nem tudtam, hogy óra van, így nem is voltam benn ) péntekre matematika statisztika házi dolgozatot kellene leadnom, de egy órán sem voltam benn, és Csillával találkoztam a Petőfibe, közölte, hogy számítógép hasz.-ból meg zh-t íratnak a jövő héten vagy mikor. Kicsit berágtam. Egy tarjás croassion, egy Snikers meg egy csomag chips kellett, hogy lenyugodjak. Kb. ennyit is ettem egész nap, és közben konstatáltam, hogy az egy hónapja vett tornacsukámnak már szét van repedve a sarka ( amúgy tényleg nem gyalogolok sokat…áááhhhhh….). DE….ez se képes tartósan szétcseszni rendíthetetlen jókedvemet. Ezért érzem azt, hogy valami gajdulás lehet bennem, mert ez nem normális. Már régen az ereimet kellene vagdosnom és mélydepresszióban fetrengnem, én meg csak vigyorgok mint egy jóllakott óvodás, és majdnem olyan kiegyensúlyozott vagyok mint egy tibeti szerzetes.

Full kontakt a paradoxonnal…

Reggel 8-kor szombaton kihalt a város, nagy felhőktől terhes az ég, szürke fények tocsognak minden utcasarkon, csak a madarak csiripelnek, a szél épp hogy felébredt, csak finoman fújdogál, nincs is hideg, csak kicsit csípős, ahogy reggel kell, ahogy reggel jól is esik. Míg hazasétálok, már nem is bánt a fény, ez a hideg és friss élet-illat az orromba mászik és megszeretem, tetszik, mint mostanában minden, minden rohadtul tetszik az életben, az ilyen apró részletektől kezdve ( lehet hogy haldoklom, s a tudatom tudatlanságát a tudatalatti pótolja… ) mint a fény, az illat, a hő, a hang. Míg hazaérek se nehezedik azonban rám kevésbé őrítően a tegnap emléke, tekintve, hogy nem a saját ágyamban ébredtem, le se tagadhattam, hogy csak álom volt, hogy csak egy lázas képzelet szülte bábjáték. Ugyanazok a falak, megint, ugyanaz a skicc a falon, a Zsidó Biblia kötetei a polcon, az oroszlán festve a másik falon, ugyanaz a szekrény, nagyszoba, tv, számítógép, a kupleráj, az illatok, hangok, a parketta égtelen recsegése, a réz hamutartó, a csonkig éget gyertyák a menórában minden rohadtul ugyanaz volt, és én megint rohadtul benne voltam, benne ébredtem és nem esett jól, kicsit se. Se eufória, se elégtétel vagy elégedettség, csak a magány, csak az gusztustalan kis kínzó kérdés : mégis mi a francot keresek itt már megint? Tudom, hogy hogy kerültem ide, a memóriám ép, de a lelkem képtelen felfogni, hogy történhetett meg megint. A legmeghökkentőbb pedig az a zavar, amit érzek, a tudat ami bennem van, hogy nekem ez nem kell, még egyszer nem, hogy ez nem én vagyok és én ezt többet nem akarom megélni, látni, érezni.

Az érthetőség kedvéért pedig a magyarázat:

Csütörtökön békésen ülök a kanapén, Anyuval beszélgetek annak a tudatában, hogy ma nem megyek sehova, amikor csörög a telefonom, vezetékes. A férfihang azt mondja, menjek a ház elé most, mert itt van, de én értetlen vagyok, nem ismerem meg a hangját. Kiderül, hogy a D. az, még jó hogy elharaptam a nyelvem sem mint hogy kimondjam nagy felismerésben a nevet, mert akkor magyarázkodhatnék Anyámnak, ami cseppet sem lett volna ínyemre. Felkaptam a ruhám és már tűztem is el, Anyunak épp csak pillogni maradt ideje. És jjéééé, tényleg a D. az, elvisz a J.-be, lenyomunk 5 kör csocsót meg egy zöld abszintot előtte, egy sört utána. Kevésbé eszemnél állapotban ki a Kálváriára, ott kapok egy baszott nagy hambit ( szerintem azóta is azt emésztem ) ő meg miújságol, én meg nézem, aztán még piáért is rohangálhatok, aztán hazamegyek, megbeszéltük, másnap öt, megyek hozzá, megyünk a zsinagógába, a lelkemre kötötte, hogy legyek nagyon csinos. Hát jó, én nem mentem be pénteken az egyetemre, mert egyáltalán semmi indíttatásom sem volt az egészre, itthon olvastam békésen. 1 óra körül csörög a kaputelefon, Reni az. Jaj, hogy mennyire boldog voltam, iwiw-en kibékültünk miegymás, most meg egyszer csak itt van. Beültünk J.-be egy sörre. Aztán el a hugiért, haza, Anyuval locsi-fecsi, felveszem a fekete kosztümkabátot, puccos felső, fekete bőrtáska, fekete bőrtopánka, hhűűű, de csini vagyok, megyek már rohanok is. Perrrssszzzeeeeeeeee…. Hogy kúrvára nem volt otthon, nem is volt képbe, mert hát az Omega az Omega, mikor kap ilyet az ember ebben az elkúrt városban. Full taccs a gyerek, én meg iszonyat dühös, mert ez nagyon fontos volt nekem, 2 hete mindig ott volt és akkor amikor ígérte, miért is most kellett az egésznek befuccsolnia. Nah mindegy, haza, jön valami csaj, csík stb. Leugrunk a kocsmába, iszunk egy sört, én persze D.-t maszírozom, ő meg tiszta ki van, hagyja hogy simogassam a fejét, cserébe harap mindenhol ( kéz, kar, nyak ). Már akkor úgy érzetem, hogy ez kúrvára nem normális. Mindegy…intermezzo-ként megjegyzem, hogy én közbe Edna hívását vártam, hogy megyünk bulizni…szó se róla, hogy nem hívott. Nah, felmegyünk, cigi, befonom a csaj haját röpke 20 perc alatt közép vastag fonatokba, boldog mint egy óvodás. Lelép mindenki, és akkor mi belefogtunk a nagy projectbe!!!!!! Mert hogy D. kitalálta, hogy neki cherokee haj kell ( gyengébbek kedvérért, középen egy csíkban hagytuk meg a haját, a többi meg leborotváltam… ) szóval nekiveselkedtem az én megborotválkozott, kölyökképű volt szerelmemnek és közel 1 óra hajvágás és borotválás után voálááááá, kész is lett. Szó se róla, agresszív lett a feje, szó se róla, nekem kúrvára bejön. Szó se róla, hogy amikor megtusolva ott állt egy szál törülközőben, én 15 éves kislány módjára csak vigyorogni voltam képes. Aztán kiderült, hogy Szigi a volt csaja nem jön Szegedre nyalni a D. seggét, meg hogy már 10 óra, és jött a jól ismert kérdés: itt alszol? Tudnom kellett volna hogy D. nyelvem ez kábé ennyit tesz: lefekszel velem? Persze. Szétfordult a világ velem megint, mert amióta szakítottunk 2szer játszottuk be ezt eddig, mind a kettő enyhén szóval ramaty volt. De ez…pontosan olyan volt mint régen. Szeretkezés volt. Vad, szenvedélyes szeretkezés. Elejtett egy mondatfoszlányt, ami rám tapadt: annyira szeretem veled csinálni. No comment. Hát így kötöttem ki megint a D. illatú ágyban olyan hangokat kiadva a tudatvesztés határán, hogy magam is meglepődtem magamon. A karjai között megint, olyan volt mind rég, egyetlen részletet kivéve : hogy én már nem vagyok szerelmes belé, mint akkor. Reggel úgy éreztem mintha leköptem  volna magam. Hétkor kipattant a szemem, fekszem egyedül elterülve az ágyban ( mivel ő azt mondta, a másikon alszik, jön ki belőle az Omega, olyankor remeg, nem szeret mással aludni. Szerintem csak velem nem akart aludni együtt, de igazából nem is érdekel, legalább tényleg tudtam aludni ) és az a velőt rázó, ideghasogató sikítás nyel magába, hogy én nem akarok, nem akarok itt lenni, ez nem én vagyok, nem erre vágyok, ez egy koszos, rossz rémálom, amiből elegem van, tűnés, tűnés innen a francba, vissza a meleg szobámba, amit úgy szeretek, az életbe, a világomba. Magamra kaptam egy pulcsiját ( nem mellesleg, most is rajtam van míg ezt írom, árad belőle az illata ) felöltöztem, elszívtam egy cigi, beszéltem vele, hogy persze, majd délután visszajövök, visszahozom a pulcsiját is. Aha…hát nincs kedvem visszamenni, a pulcsiját sincs kedvem visszaadni, nem akarom látni, nem akarok vele beszélni. Az illatát akarom csak, és a szívszaggató könnyeimet, mert rádöbbentem : ez a szerelem elveszett, ez a szerelem kihunyt bennem. Ez a jeges halál szorítja a szívemet, és nem tudok mit tenni, fáj, hogy vége, hogy elvesztettem, hogy már nem érzem, megdöbbentő, mintha megfosztottak volna valami létfontosságútól belül. Ránézésre még mindig elbűvöl, persze, de már hazudni is képtelen vagyok magamnak, érzem hogy nem szeret, éreztem amikor igen, amikor más szeretett ( vagy legalább úgy csinált ) ez az egész kavarog bennem.

 

Visszamentem, mert éreztem, hogy muszáj, hogy nem futamodhatok meg. Felhívtam vezetékesen, mondtam, óhhhóóó otthon vagy, mindjárt átmegyek, ő meg egy olcsó tévés szinkronszínész enervált hangjával lelkesedett. Hát jó mondom, leszarlak, akkor is átmegyek. Visszavittem a pulcsit, meg nekiadtam a patkós pc-met, nekem végül is elméletben már nem kell. Ő meg csé-zet rendületlenül, amikor meg megjött a L. , akkor Omegáztak egyet még, meg egy cigi. Én csak néztem a tv-t, örültem, hogy nem kell otthon lennem, hogy legalább ennyi történik, hogy nem vagyok otthon, közbe meg D.-t figyeltem. Az új haja, amit kvázi én csináltam ( persze mikor L.-nek megmutatta, meg se említett… minő meglepő….) tényleg nagyon mássá tette, de szép, nekem így is tetszik….nekem kvázi hogy nem tetszik? De minél többet vagyok vele, lélekben annál messzebb…lassan fényévekre leszünk egymástól és ez iszonyú fájdalmas, szeretném szeretni, de már nem olyan, nem olyan mint egy hónapja, mint 2 hónapja, már kúrvára nem olyan és fáj… de ahogy ott ülök a szobában, tudom, hogy már nem vagyok odavaló. Hogy ha hív, már nem kellene ugranom, hogy persze. Sose fog tisztelni, se szeretni, hogy egyáltalán értelme legyen. Ha csak az nem, hogy nekem is van kivel berúgnom…van aki fizet nekem cigit, kaját, piát. Szóval kölcsönösen kihasználjuk egymást, ilyen szemét szar alakok vagyunk….mind a ketten akarunk valamit, és amikor péntek este olyan mohón rám vetette magát, azt éreztem, hogy az én megnyugtatóan ismerős meleg testemre vágyik, valahol talán ez még egy „szerelem”….velem lenni és nem bizonyítani nekem semmit, mert nekem már minek, nem vagyok a csaja, meg úgyis ismerem.. ez egy „szerelem”…D. az én életem nagy szerelme…

A napjaim majd mindig ugyanarról szólnak, az érzéseim majd mindig ugyan olyan ívet futnak, nem is tudom, akkor ez most már monoton?

A lekérdezés befedi az életem, levegőt alig lehet tőle kapni, hozzám nőtt, mikor vége lesz, és mostmár mindjárt vége lesz, mert már csak 5-öt kell megcsinálnom. Akkor megint az lesz, hogy ha felkelek reggel és nem megyek sehova, akkor nem fog eksztatikus –kéjes örömöt okozni, mint most. Amikor felkelek, megint el leszek veszve, kallódva, tanácstalanodva.

Lassan itt a vizsgaidőszak is, a fene egye meg, most sokkal többet kellene teljesítenem, úgy hogy első félévhez képes sokkal de sokkal kevesebbet jártam be. De ez még hál istennek egy iciri-picirit odébb van. Most még behunyom a szemem, nem is látom, hogy van vagy volt valaha ilyen.

Minden nap hiányzik a szerelem az életemből, a meg nyugvás azon formája, hogy ott van velem valaki, aki tényleg klassz, akit tényleg tudok szeretni, meg úgy az egész, ami ehhez és evvel jár, mikor van az embernek egy társa és kölcsönös a szerelem. Minden nap.. főleg amikor iszom.

Minden felerősödik, a létem jelentéktelen mirinyó voltának a tudata, a világegyetem kisismerhetetlen nagysága és hatalmassága, hogy vacogva összekoccannak a fogaim, az élet láthatatlan végű íve feszül ilyenkor felettem, fekszem részegen a töltésoldalon a fűben kifulladva az „én löklek le a domboldalon és nem te engem” játéktól, amit a Marcival játszottam ( aki megvan vagy 180 cm az én 159 cm-hez és kb. 90 kilós az én 49 kg-hoz képest!). Szerettem volna órákat ott feküdni, hogy bámuljam az eget, a fű szél keltette sistergésével a fülemben, a hideggel, a parti csenddel, sárga glóriával a fejemen a mögöttem álló utcai lámpából. Szép is lett volna, de menni kell tovább, azaz nevetni, hónapos feszültségek olvadnak le a szívemről és könnybe lábadna a szemem ha tudna a gyönyörűségtől hogy szeretek élni!Életemben talán soha vagy csak annyira régen, hogy én már nem emlékszem, nem voltam még ilyen rajongó az élet felé, nem ragadott meg, nem voltam ilyen biztos benne, hogy nekem élnem kell, akármi van és főleg nem voltam ilyen optimista. Ez a kettősség félelmetes, hogy megfér bennem a szomorúság a magánytól és az élet iszonyatos szeretete. Részletek, szinte világítanak, hogy figyeljek rájuk, apró kis szépségek, darabok, töredékek vonják magukra a tekintetem és mintha belül léteznék, belül élnék, a hús és a csont alatt vagyok, mélyen belül, onnan kandikálnak ki a szemeim.

3 hete nincs közöm senkihez, mármint férfihoz, nem hoztam idióta, elkapkodott, szar döntéseket és kijelentettem, hogy ennyi, mostmár megvárom, amíg megint szerelmes nem leszek, és csak azzal akibe bele vagyok esve, semmi „majd lesz jobb is”, meg „elmegy”.

Mindenki nagyon büszke rám. Én is magamra, de ettől még néha nagyon szenvedek. Bár, azt hiszem, hogy ez természetes. Így aztán lehet, hogy kevesebbet fogok ide írni, nem akarom ismételni magam, úgyis míg egyedül vagyok, folyton az élet és a szerelem kiismerhetetlen voltán fogok morfondírozni, meg az élet eredetén és értelmén, meg ilyesmik, amik mindig eszembe jutnak, mindig foglalkoztatnak.

De első sorban leülök és Dean R. Knootz fogok olvasni, amit imádok és már csak két könyve van a könyvtárban amit nem olvastam, azt most kivettem. Töménytelen könyvet fogok elolvasni, iszonyatos könyvéhségem van, ha valaki lát kicsit kócos barna hajjal, könyvel a kezemben csüngve valamelyik padon, akkor ne ijedjen meg, minden okés, csak pótolok.

Olyan erősen szorítom össze az álkapcsom, hogy belekönnyezek, így legalább majdnem olyan mintha sírnék, de szívemen akkora a lyuk, hogy már nem is élek, olyan régóta meghaltam, hogy elfelejtettem, nem fogtam fel egészen, csak a kezem úgy szorítom hogy hallani vélem a törő csontok robaját , mert érzem benne a kezed, érzem a valaha volt érintéseid, a szám véresre haraptam, de érzem, ott omlik szét rajta minden csók, amit valaha adtál, amit követeltem, amit mostmár késő volna kérni, amit nem akarnál már neked adni. Nézlek ebben a halott, esti, esőtől csatakos városban, ahol ülünk, hányszor ültünk már ugyanitt, és te mind szebb és szebb leszel. Tudom, hogy holnap majd nem érzem ezt, elmúlik a fél szelet kenyérre megivott sör agyzsibbasztó hatása, de az ágyam egy jégverem, a testem pedig benne csak egy halott tetem, megszeppent, megtört, néma, az a fájdalom amit érzek végtelenné lett bennem, minél közelebb van a bőröd, annál jobban tudom, hogy csak vízióm van, csak egy ködös látomásom, csak míg megyek, ne volna ott az az édes illat, az a felkavaró tömény eszencia amit mindig érzek, ami ömlik belőled, ne hajolj közel hozzám, szétreped a bőröm a kíntól, a vonzástól és taszítástól, minden ami vagy, bennem született meg és halt szétáradó halált, nálam jobban senki se tudja ki voltál, ki lehetnél és ki nem vagy. Nem kell jeleket vésetnem a testemre hogy tudjam, hogy lássam hogy bennem vagy, kitörölhetetlen sejtanomáliák csúsznak részegen érfalamban, esélytelen minden próbálkozás, nincs ellenanyag, s ha lenne se kérnék, mert minden amivé lettem az miattad van, te tettél azzá amilyen vagyok, egy életen át mint teremtményed, alkotásod létezem. Hozzád mentem, mert összeboronált minket a Sors, amíg nem figyeltünk, amíg félrepillantottam minden ami lehettem volna nélküled, már nem is létezett. S te tudod a legigazabbul, hogy ez így van, te tudod a legeslegjobban, hogy örökké 17 akarok lenni, veled eljegyezve, halottan és küszködve, gyötrő iszonyatok között mégis volt egy OTTHONOM! Benned laktam s nem érdekelt hogy huzatos, hogy beázik, hogy düledezve akármikor összeszakadhat a fejemre, mindegy mennyire fáztam, milyen sötét volt és hogy csak néha pislant fel egy kis láng, mindegy milyen messze volt mindez az élettől, milyen közel a halálhoz, azóta árnyék vagyok csak, a te árnyékod, hiába teszek meg kilométereket, mindig ugyanott vagyok, ahová érkezem, ahonnan indultam, ahol mindig vagyok..…örökké       Veled.

 

Genezis

 

Kis akkordok gördülnek szívszakasztóan remegő szempillámon
Alatta fekete folt, ahol a szemem volt, vicsorog egy megtört sanzon
Tenyerem veszélyes íze lüktető sikoltás és sósan megtört bizalom
Szorítása szívemen utolsó reményem, egy utolsó satnya sanszom.

Elhaló lélegzetek között búvó könyörtelen valóság kúszik alattam
Csikorgó haláltusa, a lidércek búgó szimfóniáit hogy többé sose halljam
Idegesen kacagva csökönyös ujjaim sósavval hiába is marattam
Roncsolt kis csonkjaim kérlelhetetlen igazságával magamra maradtam.

Volt egy repedt szélű pohár, amiből fülledt vágyú vérvörös mérget ittam
Tompa körmeimmel bézs alakomra új bánatos ívű hajlatokat rákarmoltam
Zajos szenvedélyemből egy lehulló koppanást megadóan hozzákarcoltam
S a hajnal előtti utolsó pillanat fodrozódó fekete óceánjában megmosdottam.

Buján lefoszló ámító gönceim alatt sóvárogva meztelen, éhezve fekszem
Sistergő métely kacérkodik az űrként tátongó csend szemében fesztelen
A szélén csüng valami gerjedelem félig aléltan s várja hogy felébredhessen
Ha látszódna, ahogy én meghalok, arra várnék, hogy egy angyal megmentsen.

 

Minden nappal mélyül és átalakul ez a furcsa állapot bennem, hihetetlen és életveszélyes a bizalom és csend, egy világ amiben nincs senki ( hosszú idő óta tudatosan, megélve és nem gyűlölve, hanem hálásan )  csak én, egyedül én.

Hiába nyit felém a Peti, nem tudom elfogadni. Nem tudom szeretni. Nem tudok érezni, ha nézem, semmi nem ragad meg. Pedig nagyon szuper vele beszélgetni. De tegnap találkoztam D.-vel. Azzal a D.-vel, igen, életem első szerelmével. Ő még mindig megborzongat, még mindig eszméletlenül szépnek látom őt, gyönyörű sebhelyek tarkította kölyökképű látomás. Nem tudom nem szeretni, nem szépnek látni. Már írtam egyszer hogy ez nem az a mohó szerelem már mint volt, ez egy csendes, megadó szerelem, ami kitörölhetetlen. Néztem a napfényben ahogy ült és mosolygott. Jókedvű volt! Nem olyan ihaj csuhaj, de nagyon rég nem láttam ilyen kiegyensúlyozottnak, hogy nem csak arról szólt a beszélgetés, hogy áh, szarok bele stb. meg kell egy kis ez meg kell egy kis miújság mert felfordulok, annyira nem bírom a világot. Most is szarik bele a dolgokban javarészt, de nem látom rajta azt a depressziót és feladást, mint egy éve, amikor még együtt voltunk. Rettenetesen jó ezt látni, most kevésbé aggódok miatta.

Aztékommal is találkoztam, vittem neki a tik-be a cd-ket. Ő is szép, de már megkopott a fénye, D.-t sokkal szebbnek látom most például, érdekes ez számomra. Aztán később Jatéban is összefutottunk. Néztem a gyönyörű rasztáit és a pólóból kikandikáló tetoválást, és azon gondolkodtam, hogy te jó ég, itt senki nem tudja, de én ezzel a különös sráccal bizony lefeküdtem. Hűűűha.

Talán örök élet hat nap olyan férfit fogok keresni mint D. Akkor legyen. És így van, őt keresem, azt a virtust, azt a vehemenciát, tüzet és bukottságot, ami benne van. D.-ben minden benne van majdnem, ami gyönyörűvé tesz számomra egy férfit. Bátor, barátokhoz fedhetetlen, vakmerő, hepciáskodó de ha már kötözködik, utána férfi módjára verekszik is, intellektuális, olvasott, érzékeny, művésztípusú ( mint én, ilyen nem egész a földön élős lélek ) , nincs is szebb mikor rajzol valamit őrületet, vagy gitározik. Az a baj, hogy azt hiszem, hogy többé soha senkiben nem fog keveredni a szerb virtus, a drogos lecsúszás és művészhajlam úgy ahogy D.-ben. Az az erő, az a kisugárzás, nem hiába nézik meg az utcán annyian. Különös, de gyönyörű. ( Azt hiszem, mégiscsak lesz egyszer egy Lion of Zion –os tetkó. Nem fogom tudni megállni )

Észrevettem hogy mostanában megint sokat beszélek D.-ről. Nem biztos hogy jó ez, de az se hogy rossz. Nem jelenti azt hogy akarok tőle valami. Nem, ezt nagyon nem jelenti. Nem jelenti azt hogy nem vagyok nyitott másra. Mert nagyon is. Arra aki úgy megfog, ahogy D. is tette. Ahogy Gyuri tette, ahogy azték tette. De ez az egész nem rendelésre jön, és nem is akkor amikor várom, meg amikor erőltetem. Amit többé sose teszek ( elég volt nekem a Zoli kicsapó szihopataizmusa a hétre, a baszogatós sms-kel meg miegymás…)!!

Ez a magány és „várakozás” pedig sose volt édesebb, mélabúsabb és elviselhetőbb, egy magány, amit szeretek, ami nem okoz fájdalmat. Döbbenetes….

Eljön, ugye, hogy el, hogy létezik, hogy van, valahol igenis van egy férfi, akivel boldog leszek, aki szeret és végre klassz lesz minden. Ugye van. Mert most nem hiszem el. Mert most kicsit dühös is vagyok, mert szombat van, nekem Subasára kell mennem pedig rohadtul nincs kedvem, egyébként meg tegnap találkoztam Zolival. A Tesco parkolójában ültünk a trabiban és ittunk, meg beszélgettünk. Néha bele belefutottunk a kapcsolatunk témakörébe, de valójában néha úgy érzem, semmi értelme, mert semmi értelme se találkozni. Nem pótolja az igazi barátokat, ő úgyis el fog menni, amikor megérti, hogy nem lesz többé közöttünk semmi. Most csak ezért érdeklem. Bár lehetne másképp, bár szerethetném, bár tudnám, de ott ülünk és én arra gondolok, hogy Dáviddal hányszor de hányszor sétáltunk el erre, a Tesco mellett a belvárosig és közben fogtam a kezét, ő mesélt és a világ kerek volt. Ha Zoli kezét fogom, a világ nem kerek. Csak ideiglenesen biztonságos. És ez nekem nem elég. Lehet hogy marha nagyot bukom, mert ő különleges, és baromira belém van esve, csak én, én vagyok az aki egyszerűen nem érez iránta semmit olyat. Semmi szerelmeseset, csak kedvelem, kb. ennyi.  

Este sírni próbáltam, persze gyászosan nem ment, pedig ott kavargott bennem valami rossz érzés, jól esett volna. Aztán egyszer csak eszembe jutottak a halott nagyszüleim, láttam magam előtt a házat, kívül belül, ahol a gyermekkorom egy részét töltöttem, napos volt, nyári napok, s láttam a Mamám. Nagyon nagyon rég nem gondoltam rá, ami valahol szemétség, mert megígértem neki hogy nem felejtem el és kimegyek a sírjához, de mindig csak készülök, aztán nem vagyok képes kimenni. Ott fekszenek a hamvaik a hideg földben a márvány alatt, hogy lehet ezt elviselni? A Mamámnak mindig finom, lágy illata volt, és rettenetesen puha arca és Pannának hívott. Minden nyavalyámból igyekezett kigyógyítani és sok helyre elvittek. Ha Mamám élne, annyi minden másképp volna. Bár lehetne, bár ne kellett volna elmennie olyan korán.

Hiányzik, rá kellett jönnöm, milyen rettenetesen hiányzik. Végül majdnem mindent elveszítettem amit szerettem mire ideértem ahol most vagyok. 19 évesen ( ez még mindig egy röhejes szám…!!!!! ).

 *************************************************************************-

 Hajnali fél egy van, vasárnap. Benne hagytam a kulcsot a zárban, meg is kaptam a magamét a hazaérkező Anyáméktól, aztán bonuszba Zoli felcsöngetett. Anyám : „1 perc és itt vagy!” Amúgy is kiakadtam rájuk, meg a faszoskodásra, Zoli meg persze nem akart elmenni, felráncigált a 6.-ra ( a liftben adtam neki egy kúrva nagy pofont, de szart se ért ), nem akart elengedni, nem akart elmenni, nem értette meg hogy ez most kúrvára nem az a pillanat. Végül otthagytam, megmondtam hol a csengő és lejöttem a 3.-ra, hiába kiabált utánam, hogy Zsu várj. Az isten verje meg ezt a gyereket, a picsába már vele, meg az egésszel. Tegnap haza nem akart engedni, vagy 3/4 órát veszekedtem vele hogy de, én kúrvára hazamegyek, és kúrvára nem alszok nála. Elegem van már belőle, elegem az egészből, hagyjon már mindenki békén a szarságaival. Márton is felhívott (csop.társam) hogy hol tartok a lekérdezésben és elkezdett baszogatni, hogy hát még csak két kérdőívem van meg ( ma sikerült egy ) és hogy azt a csajt, aki szegedre költözött, kúrvára keressem meg mert pont ez a lényeg és igyekezzek már jobban stb. Hát bassza meg a Márton is, nem neki kell Subasára meg Sziksósra mennie, meg ilyen helyekre, kúrvára befoghatná a pofáját. Hogy baszná meg mindenki, mégis mi a picsának is töröm itthon is magam, meg az egész…midegy. Most tényleg, tényleg kiakadta egy iciri-picirit, de tényleg csak elmennék a bús picsába, hogy végre nyugtom lehessen.

 

Éjszaka többször is bevertem a fejem a szekrénybe és felébredtem. Rosszul aludtam, hülyeségeket álmodtam. Amikor reggel felkeltem és elindítottam a Lamb: Gabriel című számát, majdnem sírtam. Sírtam volna ha tudtam volna (ha az esetek 99%-ban tudnék amikor szükségem lenne rá…), de így csak szánalmasan nyüszögtem, mégis jól esett. Nem vagyok depressziós, ezt tisztán érzem, elég jól vagyok, egyben vagyok, nincs pánikroham, halálfélelem, boldog vagyok hogy itthon fekszem le a kis szivacsomra az iciri-piciri szobámban. Csak…olyan kicsit mélabús, talán ez a legjobb szó. De a kutatási gyakorlat nem is jöhetett volna jobbkor. Célt ad a mindennapjaimnak, van elfoglaltságom, most már időhiányban szenvedek, legyőztem a buszon máshova utazással kapcsolatos fóbiáimat, lazán kimegyek pitricsomfalvára és kódorgok össze vissza hogy megtaláljam a címeimet. Akármilyen nehéz, én élvezem. Klassz, szeretem csinálni, akkor is ha nagyon fáj a hátam meg a lábam tőle, hogy fázok, hogy amúgy nagyon fáj a gyomrom és nem bírok enni szinte semmit se 2 napja, hogy meg vagyok fázva. Egyik se érdekel, csak megyek és csinálom és nyugodt vagyok. Az se idegesít hogy nem lesz meg az 5 kérdőív keddre, nem zavar. Nyugodt vagyok és nagyjából kezdem érteni mire v. kire lenne szükségem ahhoz hogy boldog legyek. Talán…sose lehetek benne biztos hogy mennyire ismerem magam, de most mintha tudnám, mintha érezném. Anikó hogy mutatta azt a srácot (xy-t),s rájöttem dolgokra. Hogy én is milyen vagyok. Sokkal csöndesebb valójában mint amilyennek mutatom magam, mint ahogy érzem olykor. Sokkal intellektuálisabb, ki vagyok éhezve egy olyan emberre akivel megoszthatom a felkavaró, bonyolult gondolataim a világról. Sokkal magamnak valóbb, hiába ismerek sok embert, és buliztam rengeteget az elmúlt 2 hónapban. Valójában én mindig egy kicsit a kis világomban vagyok, írogatok, rajzolgatok, olvasgatok, fekszem és gondolkodok. Persze hogy kell a buli, hogy egy kicsit megőrüljek, berúgjak, mulassak, táncoljak, flörtöljek stb. De néha annyira lenyűgöző, hogy egész megmerevedik a világ és benne én. Lassan halad minden és ez olyan megnyugtató. A magánytól való félelem csak azért és úgy talál meg leginkább amikor semmi dolgom, amikor csak céltalanul kódorgom, amikor hiányzik valami ami lefoglal. De így nem lehet élni. Én egy önálló lény vagyok, önállóan is kell léteznem, tudom hogy igen, csak néha hihetetlen hogy valaha ez evidens volt a számomra, most meg úgy tanulom újra mintha én is egy lelki agyvérzést kaptam volna, és elfelejtettem volna olvasni. Valahol azt hiszem, így is van.

Lehet hogy erről már írtam, és újra meg újra ugyanazokat a köröket futom, de addig teszem ezt amíg kell, amíg szükséges, az élet egy tanulási folyamat is, s talán lassan lassan megértek egy két dolgot.

 

De a mai nap egy jó nap. Mert ma szeretek élni.

 

Mert a szociológia nem valami krisnás szeretetközösség szak, az emberek meg rohadtul bunkók de kérek mindenkit aki ezt elolvassa és véletlenül szociológus hallgató megkeresi kérdőivvel, ne küldje már el a fenébe!!!! MERT ISZONYAT SZAR ÉRZÉS, amikor végigcaflatok 5 órán keresztül 10 címet, és akkor egy ember hajlandó válaszolni. Iszonyat időbe térképpel botorkálok kiskeretek alatt és olykor arra se méltatnak, hogy kijöjjenek beszélni velem, de azért a függőny megrebben meg ilyenek. Wáwáwáwáwáw...ez nagyon nehéz, nehezebb mint hittem, és nincs mit tenni,csinálni kell, a rohadt gyakszijegyem múlik ezen.

Amúgy lelkileg most asszem elvagyok, bár életemben soha nem volt olyan szar a d'n'b buli mint múlt héten, amikor barátaim előttem veszekedtek, a volt pasim ( alias Zoli ) meg olyan istenesen kioszott hogy nem semmi, aztán meg kedves barátaim otthagytak, végül elpattant a cérna és még soha nem volt olyan hogy 2-kor leléptem csak most mégis ez történt. 2 napig senkinek nem vettem fel a telefont és ez már rohadtul jól is esett. Most megnyugodni látszik minden, talán nem lesz katasztrófa egy darabig, ki tudja, én nem akarok senki bajával foglalkozni most egyátalán, egy kicsit belefáradtam a sok szar cipelésébe.
Mostanában sokszor jár még mindig a fejemben Dávid, meg leginkább az, hogy az a 4 hónap volt életem legszebb 4 hónapja, mert szerelmes voltam valakibe, aki viszont szerelemes volt belém és az valami káprázatos volt, hogy együtt lehettem azzal akit szerettem, nem csak 2 napra, 2 hétre meg ilyen elbaszott időkre, vagy szimplán egyátalán nem. Hiányzik, veszettül hiányzik már ez, és nagyon félek, hogy sose jön többet össze, hogy valahol egyszer majd meg kell alkudnom, amire eddig soha nem voltam képes.

Miért csinálódik az emberben egyátalán ilyen érzés, és miért hiányzik ha nincsen?

Fáradt és beteg vagyok, meg állatira de nagyon dühös és elkeseredett és már megint bassza meg az egész...

Reggel csodás Anyám csodás szeretetét élveztem megint, konkrétan leordibált hogy nem tud eltartani, mért nem értem meg, miért nem foglalkozom vele, menjek már el dolgozni. Erre nem mondtam semmit. Annyit tudtam volna csak ha lett volna kedvem beszélni, hogy azért nem mert nem fogok az ő idióta, felelőtlen döntése miatt robotolni. Kabja be, rugjon ki, nem érdekel, besokaltam. Komolyan majd fel robbanok, remeg az kezem az idegtől, legszívesebben üvöltenék és sírnék és megszünnék létezni, gondolkodni. Ez az egész ennél már csak rosszabb lesz, érzem, tudom. El kellett volna menni koleszba, akkor nem lett volna ez a probléma, de persze akkor arról lebeszéltek. Anyám álláspontja a héten meg az volt, hogy : "Tavaly kellett volna hogy kirugjalak." Köszönöm.

Szemernyi szikrát se érzek a létezésre való vágyból, szemernyit se látok magam előtt a jövőben, csak nagy ürességet, semmit. Nagyon vidám...jah, állati klassz.

Zolitól elhatárolni magam nehezebb mint hittem. Jobban össze kell szorítanom a fogam mint hittem. Senki nem fog ebből a káoszból, ebből a szarból kihúzni.
Csak egy lépés a teljes kétségbeesés, csak egy lépés az összeomlás, nekem mindig csak egy lépés, egy lépéssek táncolok az élet iszonyatai és boldogságai között. De én is csak ember vagyok és egyeszerűen elfáradok..

Leperegnek az ámítások magamról ha egyedül maradok, ez az igazság pedig éles, karcos, vakító, nem is tudom hogy szeressem vagy fáj. Nehéz egyedül lenni, ennyire egyedül lenni. Nem sok barátot mondhatok a magaménak, aki foglalkozik is velem, vagy kihúzna a szarból amikor bajban vagyok. De persze az a pár mindig itt van, az a pár velem van, és az már több mint a semmi. A lelki magány az igazán fullasztó olykor, a világom csöndes burka néha rám feszül és akkor olyan mintha börtön volna.

Szerelmes szeretnék lenni, ez az igazság, úgy mint Dávidba, az első szerelmembe, az az érzés, a szerelem volt, tudom. Talán kétségesnek tartható, honnan is tudhatom hogy szerelmes voltam, de azóta megismertem egy pár pasit, és csak aztéknál éreztem hasonlót. Hogy megremeg a gyomrom ha látom, hogy kínkeserv minden perc nélküle, hogy nem kell más pasi, és ez a leglényegesebb. Amikor Dávidba szerelmes voltam, nem akartam mást csak őt, vele akartam leélni az életem, hozzá akartam feleségül menni ( az a fránya eljegyzési gyűrű ne lett volna üvegből…lecsúszott, kúrvára lecsúszott az ujjamról, kettétört, mint az álmaim…) és tőle akartam gyereket. Senki más nem ért a közelébe se. Ezt az érzést akarom, megint, ezt a csodát ami megszületik az emberben, félelmetes, lenyűgöző és eltörölhetetlen, az emléke örökre megbillogoz. Mert amikor szerelmes voltam, a világ kerek volt, célja volt benne mindennek még nekem is! Nem voltam elveszett, nem voltam üres, voltak vágyaim, álmaim, terveim, mert benne volt Dávid is a világban, a létezésemben és nem voltam elveszett! Ezt az érzést azóta nem éreztem.

Annyira szeretném elhinni, hogy lesz még ilyen, hogy nem ez volt az egyetlen. Nem tudok nélküle élni, nem tudok nélküle senkivel se lenni, ezért is lett vége a Zolis ügynek, mert rájöttem, hogy nem őszinte, hogy persze, jó vele az ágyban, lovagias rettenetesen ha meghívásról van szó, visz ide oda kocsival de valójában nem vonz a személyisége, nem vonz a lénye, semmit se ad, csak feldühít és elkeserít, hiszen nem ő az akit keresek, nem látom magam vele a jövőben, hisz nincs is jövőnk együtt. Becsapás, hogy becsaptam magam, és sose megy, csak kapkodok, csak rohanok ide oda, mért nem tudok én megnyugodni? Rettegek egyedül olykor. Most hogy Zoli is over, rettenetes üresnek tetszenek a mindennapjaim. Én vagyok benne, én egyedül, hogy szembenézzek magammal. Megint. Szembenézzek a világ iránti iszonyatos félelmeimmel, egyedül hogy kénytelen legyek a létezésre, az élet megélésére, segítség nélkül, erre kell hogy ítéljem magam! Nagyon nehéz, nagyon ijesztő, nagyon fájdalmas, már most az pedig csak vasárnap hogy elhatároztam, vége Zolival. És mégsem tántorodhatom meg, mégse menthetem fel magam, kapadozhatok a következő pasihoz (őőőm….én csak… a Peti a hibás, hogy megint felhívott, annyira randizni szeretne velem, én meg azt mondtam, majd a jövő héten….a francba, jól van, kúrvára csak találkozunk, igen, ha nem érzem azt hogy: hhűűűűű, akkor esküszöm a Szűz Máriára, nem erőltetem!!!!). Katasztrófa ez az egész, jó? El vagyok keseredve, még akkor is ha néha fel- felvillanyoznak dolgok, a szabadság, de ez iszonyatosan nehéz nekem. De persze, ami nem öl meg, az csak erősebbé tesz, nem igaz???!!! :S

Bekövetkezett, amire vártam, amitől féltem, amit tudtam hogy jön, persze, itt van megint, tort ül énrajtam szétveszíti az agyam, tehetetlen vagyok, játékszer, síró vad düh és büszkeség mert nincs más, nincs több, se elég se sok, se igaz se hamis, csak én és a csend, a magány akivel jó és akinél több nem kell. Így buktam el, szikrázva, szeretkezve, részegen, hazugságban, leragadó szemmel, másnap felkelő fájó fejjel, egy veszekedés emlékével ölelkezve ennyi maradt, a megkönnyebbülés a szobám láttán, megkönnyebbülés a távolságtól ami köztem és Zoli közt keletkezett, az ő dölyfös ego-jától ami felfalt, mint az hogy azt hazudta hogy 23 de amúgy szept.-ben tölti a 26-tot. Azt gondolni lehet, hogy itt a hazugság ténye az ami felkavar, nem pedig az hogy 26. Meg azok a: van mit csiszolni meg változtatni rajtad;együtt leszünk pár hónapig szerintem…
WÁááááááwáwáwáwáwáwáwáwáw…
….
.
.
Nem kell nekem ez, nem kell. Őszinte, igazi szerelemre vágyom, nem non stop dugásra és kioktatásra. Ennyi.
Mától megint szingli vagyok…és kúrva jó!
Megint csöndes napok várnak rám, amikor nem oktatnak ki, nem szólnak bele, hogy milyen és mennyire vagyok tré ember, ilyen olyan az ágyban, ilyen olyan botrányos a viselkedésem, nagy a hangom, erős olykor a stílusom, kiismerhetetlen a személyiségem. Mert egyébként úgyis csak kilóg a lóláb a tökéletesség terén nálam mindig.
Én ilyen vagyok, ez vagyok, ezt szeresse aki szeret.
Most egyedül vagyok. Szeretek így lenni, jó egyedül lenni, plátói szerelmeimről álmodozni, és épp itt az ideje, hogy összeszedjem magam, tanuljak, edzek és megtegyek dolgokat, amiket már rohadt régen halogatok.
Joce Carol Oates pedig egy királynő az én kis világomban. Ha őt olvasom, már semmi baj, gyógyír és halál, igazi, mély, csöpögős merengés, a szívdobogás pedig a belső néma vad szenvedély.

Kinyitottam az én Pandora szelencémet, feltörtem a pecsétet és  kitártam a szívem ismét, hogy lehessen rá köpni, beletiporni, összetörni, lehessen benne csalódni, feküdni, önmagamra találni, engem megismerni-megutálni,  hogy érezhessek vele, hogy boldog legyek…:S Még nem teljesen, ez igaz, de a szerelemnek igen, Zolival, az elkötelezettségnek igen. Mert tegnap is csak rá gondoltam, dühös voltam és megbántott, aztán meg írt egy sms-t hogy majd 7 fele hív, s arra vártam rendületlenül de fél 8-kor már kezdtem ideges lenni, közbe felhívott Peti ( a tegnap előtti J.-beli koncerten ismertem meg, szőke magas, kongás srác, jóképű, vicces) aki valami csavaros úton ( tuti hogy Niki adta meg neki a számom, csoporttársam s ismeri) megszerezte a számom, és épp májas kenyeret akartam enni, már meg volt kenve meg minden ott kellette magát gusztusosan a tányéron, amikor csörög a telefon, s azt hittem Zoli az először, de a halló-s hangból egyből rájöttem, hogy nem, aztán azt hittem hogy Norbi, és hálás voltam hogy nem aztán meg rávágtam hogy Peti és bingó! A lényege a sztorinak annyi, hogy ő elhívott engem randizni!!! És ahogy ott álltam, én, aki menthetetlenül csapodár életet folytat egy fél éve, csak hümgettem, és végül ezt mondtam: Nem lehet, mert nekem asszem van barátom (bizonytalan voltam, hogy Zoli hogy gondolja, rettenetesen). :O Nah erre lehet gombot varrni, asszem, hogy én ezt mondtam, ezt bizony, és ráadásul ezt az esetet Zolinak is elmondtam! :S Lehet, hogy nem kellett volna, sőt, biztos, de nem bírtam ki. Mikor nagy nehezen visszahívott, megbeszéltük, hogy találkozunk ¾ 9kor kp-nál. Ott álltam, késett, vagy 20 percet, én meg már haza akartam menni, sírni, bizonytalan voltam, rettenetes volt, az jár a fejemben, hogy most akkor tényleg megint el akarom magam kötelezni, képes vagyok egyátalán még erre, ő képes lesz erre, lesz ebből valami, nem lesznek túl nagyok az elvárásaink egymással szemben, nem lesz megint kategorikus katasztrófa az egész, most miért érzem magam ilyen védtelennek, miért ilyen sebezhetőnek stb. Jah, meg a csillagjegyeink és az internetes horoszkópok által az is napvilágra került, hogy totál nem illünk össze, mert ő föld jegyű, én meg levegő, tiszta ütjük egymást. Zoli erre azt mondta vigyorogva : Az ellentétek vonzzák egymást! Hehe, jah, hát persze egyszer csak megérkezett, én meg csak néztem rá, úgy dobogott a szívem, hogy azt hittem elájulok ő meg azzal kezdte : Hoztam cigit, hoztam cigit csak ne bánts! Csak néztem rá aztán meg megcsókoltam, pedig kiabálni akartam vele, legszívesebben, sírni, maradék méltóságomat is elveszíteni, de csak ölelkeztünk vagy 10 percig azon a baszott sarkon a város szívében és végül ahhoz képest, hogy azt mondta, a késésért cserébe én dönthetem el hova megyünk, végül ő volt az aki megkreálta az estét. Lásd.: egy üveg bor, Dóm tér romantikus fényei, az általa kiválasztott pad, és beszélgettünk. Sokat beszélgettünk, jókat beszélgettünk, bár néha elkezdett kuncsorogni, hogy aludjak mégis nála, annyira szeretne velem szeretkezni, de mondtam hogy nem, mert reggel be kell mennem matek.stat.–ra (amit egyébként sikeresen elaludtam….) így aztán tényleg csak együtt voltunk, dumáltunk és lementünk a Bociba kajálni. Aztán meg haza. Hát ennyi.

Asszem hogy akkor most együtt vagyok Zolival. Rettenetesen félek, hogy mi lesz ebből, nem csak azért, mert attól félek, hogy Zoli bemondja az unalmast, az még hagyján, de mi lesz ha én??? Azt már nagyon nem szeretném, nem viselném, nyugalmat akarok a saját hülyeségeimtől!!!!. A Bonnie név pedig Zolitól ered, ezt a becenevet adta nekem… no comment / IMÁDOM!/

A lehunyt szemeim nem rekesztik ki a zenét, a szüntelen dübörgést amitől szét akar repedi a koponyám, 1 órán keresztül vártalak téged a füstös kis mosdóelőtérben, pedig tudtam, hogy nem jössz, mert mondtad, mert felhívtalak és elkezdtem félni hogy komolyan vetted, hogy nem leszek veled, és tényleg, és nem érdekelt téged az egész, leinni se volt kedvem magam, iszonyatosan fájt a fejem és nem akartam mást csak hogy a karjaidba bújhassak és megmondhassam hogy veled akarok lenni, szükségem van rád, védj meg. De nem voltál ott.

Aztékom igen, találkoztunk, s félrészegen a homályban próbáltam kutatni, ki ez a srác, de valahogy nem igazán értettem ki ő, mi ő és hogy miért tetszett. Most nem éreztem azt. Azt hogy : hűűűűűű. Tudom milyen a teste, tudom milyen amikor velem van, hogy beszél és hogy néz rám. Nem jelentek neki semmit egy ismerős lányon kívül akit megfektetett s akivel olykor dumál msn-en. Idegesített a tudat hogy ő azt gondolja hogy én még mindig epekedek utána. Mert már nem, Zoli után…nagyon nem! Aztán összeismerkedtem egy elég jóképű sráccal, de mikor végül elment a kajáldából ahova beültünk, iszonyatosan hálás voltam. Mayának is hogy fizette az estémet, akkor is ha nem is táncoltam nagyon, a koncerten annyian voltak, hogy majd meghaltam, a nagyobb klasszikusokat azért sikerült meghallgatni. Akkor is ha sírni akartam, ha csak Zolit vártam, aztán meg dacból nem gondoltam rá, aztán megint hiányzott, egészen addig míg haza nem értem, aztán Angel Ost.-ot hallgattam, hát ettől meg csak rosszabb lett. Ültem a matracomon, csöndesen és szívszaggatón csorgott elő a hangfalból a zene, én meg csak bámultam előre és próbáltam megkeresni az okát a fájdalomnak ami mar belülről, keresni az utat, hogy sírhassak, hogy jobb legyen, hogy vége legyen de nem sikerült, csak szipogva elszenderedtem, józanul és dideregve.

A reggel se talált barátságosabban, már a kedvenc tükörtojásevés se vidított fel. Most meg mennem kell, tanulni vagy valami, nem haladok előre egy centit se, csak ne járna folyton Zoli a fejemben. Vele szeretnék lenni, és minden mocskos titkomat bevallani, s remélni, mélyen remélni hogy akkor is megfog amikor nekem nem lesz erőm állni. Tudom, hogy nem lesz így, nem fogom bevallani a szarságaimat. Nem fogom elmondani neki milyen sebezhető, fáradt és beteg vagyok belülről, hogy evett meg a depresszió, az alkohol és a gyógyszer, hogy vágyom a semmit, a halált, a véget, a csöndet mert elfáradtam a kiútkeresésben, hogy nincs jövőképem, nincs semmim igazából csak a puszta létezésem. Egyetlen ilyet sem mondok el neki, mert ő is csak egy férfi, aki bántani fog, most hogy már kötődöm hozzá nincs visszaút, nem lehet másként. Nem akarok vagy nem tudok boldog lenni, már magam sem tudom, nem ismerem azt az állapotot, hogy lehetnék mégis az, amikor valahányszor valami hasonlóhoz érek rám tört a pánik és a rettegés, és elkezdek visszakozni, elhátrálni vagy csak nemes egyszerűséggel tönkreteszem, otthagyom, rácsukom az ajtót és ágyő.

Mit jelent boldognak lenni? Honnan tudja az ember, hogy az amitől a boldogságot várja, nem a legnagyobb baromság, hogy nem neki való, hogy lehetetlen, az ember annyira nem ismeri magát. Én se magamat. Zolival én én vagyok, és neki ez tetszik, őt ez nyűgözi le, én meg mégis úgy akarok elrohanni tőle, mintha valami baja volna, mintha … nem tudom. Csak azt hogy csodás vele szeretkezni este, csodás reggel és még csodásabb késő délután kicsit fáradtan, de összebújva, finoman, nevetgélve, beszélgetve. Önmagunk vagyunk együtt, és ez gyönyörű, rég nem éreztem ennyire igazinak, megjátszatlannak valamit még akkor is ha olykor idióta módón baromkodik és felhúz vele. Persze, mert ő nem egy egyetemista, csak egy mosógépszerelő. És? Mi az amit eddig levontam mint következtetés az egyetemista fiúkról (már akikkel én együtt voltam )? Hogy mindnek valami baja van vagy csak szimplán egy beképzelt fajankó. Hogy van az hogy mindig azt akarom eltaszítani magamtól, aki klassz, akivel klassz lehetne, és zúgok bele lehetetlen pasikba, elérhetetlen fickókba stb. Miért jó nekem mindig szenvedni, miért nem fogadom el a hibáit, azt amilyen, cserébe azért, mert ő tudna igazán szeretni és vigyázni rám. Nekem mér a Norbi kell…nah jó ő már nem kell. Izgága kis rüfke módjára várom, hogy megmondhassam neki, vége,ennyi volt, nekem aztán nem kell. Elégtétel, kicsinyes elégtétel, de nem érdekel.
Talán Zolival kellene maradnom. Bizonytalan vagyok, és magam sem értem miért. Bizonytalan voltam reggel is, mikor felébredtünk, úgy éreztem, haza akarok menni és sírni, nem értettem pontosan miért, csak ezt éreztem. Aztán mégis, amikor elindultunk haza, abból az lett,hogy visszamentünk hozzá, ettünk és újra szeretkeztünk. És jó volt, és akkor már úgy váltam el tőle, hogy szomorú voltam, hogy nem maradhatunk együtt. Nem tudom, nem is értem, főleg nem magamat, de azt biztos, hogy a holnap lesz a vízválasztó, Jate meg Dani, meg az egész szarság, de én más most is szívem szerint azt mondanám, hogy nem érdekel, Zolival akarok lenni, de ki kell állnia valami próbát. Valaminek lennie kell, hogy tudjam, hogy vele szeretnék lenni tényleg. A holnap eldönt mindent. Remélem jól fog elsülni… add hogy jó legyen, most az egyszer…

Félelmetes Világ terjeszti ki szárnyait arcom előtt, s felborzolt tollai cirógatják a bőröm amitől tiszta libabőr leszek egész testemben…Nem tudom mit tegyek, hogy mit érzek, hogy mit akarok, hogy hogy volna jó s hogy nem, hogy van-e értelme az egésznek, s ha nincs akkor már nincs vagy sose nem is volt. Kihez szólnak a dalok amiket hallok, kinek szólnak a sorok amiket írok…Összezavarodok Zolitól, egyszerre megy az agyamra hülye gyerekesen idióta megmozdulásaival, ugyanakkor csodásan el tudok vele beszélgetni, észre sem veszem, de mélyen önmagam vagyok mellette, szabad, nem kell feszengem, nem kerülgetnek rossz érzések, én vagyok, Zoli valóban engem ismer, s ez nem mindenkivel van így. Sokat nevetek, és bujkál benne valami vad extázis, benne rejlik, hogy mennyi mindent lehet ezzel a pasival megtenni. Csak nekem nincsenek céljaim, mert nem tudok lenyugodni, amikor azt hiszem hogy sikerül, akkor is csak felpattanok és török zúzok, hogy legyen valami. Nem látom magam 2 év múlva se, se Zolival se nélküle….sehogy se. De Norbinak tervezem megmondani, hogy hagyjon engem békén. Jól esne az egómnak, ha kéjesen kiejthetném a puha kis számon, hogy: Nem kellesz. És valóban… nem kell, bár szívesen feküdnék le vele, de nem akarok vele lenni, olyan modoros az egész, olyan valótlannak, műanyagnak, megjátszottnak érzem magam és a világot is mellette. Az egyetem…jaj istenem, el kell kezdenem komolyan tanulni, mert ez így nem fog menni, mindamellett jön a kutatási gyakorlat, egyszerre vagyok tele kíváncsi vágyakozással és félelemmel. Néha imádom hogy egyetemista vagyok, néha megöl az unalom és a kilátástalanság, iszonyatos semmi, ez uralja a jövőképem… ijesztő. Zoli írt egy sms-t (szombaton 1 körül váltunk el, hogy akkor majd hétfőn találkozunk) hogy ő megint berúgott, de csak én járok a fejében… teljesen lehidaltam tőle. Mert nem vártam ezt tőle. Tudom, hogy érzelmes srác, volt már rettenetesen szerelmes, mesélte, de hogy ennyi idő után ( egy hete ismerjük egymást ) ilyet írjon. Ő egy nagyszájú, vagány srác, hogy jön bele egy ilyen vallomás…jah, hát úgy hogy részeg. :) Kezd összeállnia fejemben a dolog. Most hogy jobban elgondolkodom, a szemére, ahogy néz, mint amikor fuldokolsz valami gyönyörű látványban, vagy a teste…őőő…jesszuska, hogy lehet valakinek ekkora bivepsze, háta, mellkasa, mint aki most lépett ki a 300- ból…( nah jó annyira nem szőrtelen és olajos :D meg nem is olyan kocka, de ha minden férfit ilyennek csinálna a természet alapból, nem volna semmi ;) ) És én a keze alatt milyen ruganyos vagyok, pattanó, feszes, izgága és dübörög bennem a vágy. Hát, tiszta jók vagyunk, hogy már kétszer is aludtunk együtt de még nem ugrottunk egymásra. Jó gyerekek vagyunk… asszem. Jók vagyunk együtt…talán, talán maradhatna ez így…

Én aztán tudom hogy kell élni és az élet aztán tudja, hogy hogy kell nekem adni az ívet, tagadhatatlanul frankó páros vagyunk mi így együtt…pfffff. Mert egyébként bele kell rondítani a napomba rittig.

Pedig ma jól voltam, úgy értem, nem csattanok ki a boldogságtól, tényleg magamba fordultam, de nekem most pont jó ez így, nincs szükségem senkire, semmire, pont jó most így, vákuumba és fóliába tekeredett lelkivilágommal sattyogok kásás szemmel. Nekem ez megfelel. Jobb mint őrjöngeni, sokkal jobb. Mert érzem, hogy valami lesz. Azt a piszkáló, nyelvét rám öltögető pimasz kis érzést tapogatom magamban, hogy valami lesz. Valami változik, én csak maradjak én, és akkor lesz valami, akkor ha csöndben leszek szépen akkor jön, tudom hogy igen. Nehéz ezt figyelmen kívül hagyni…nehéz nem izgatottnak lenni, hogy mi lesz az. Kíváncsiság… csssssssssss. Szóval reggel olyan jó volt, hogy szép voltam és Norbi ezt látta, ettől eleve vidámabb lettem meg hogy Majával beszéltem, nagy hatással volt rám. Az is hogy ő most ennyire szerelmes és mennyi mindent tesz meg ezért, fantasztikus, meg velem kapcsolatba is. Jó volt vele beszélni msn. Adott nekem valamit, és ez most sokkal értékesebbnek tűnik fel, mint hogy Norbival találkoztam hétfőn is meg kedden is, vagy hogy kedden este Zolival találkoztam. Nem érdekel egyik se, már Norbi se. Hiúság, ennyi, hogy csak így dobott, ez fájt, hogy megint, de én meg ő…egy másik világ, mostmár kezdem érteni. Kezd nem zavarni, nem várok rá. Nem kell nekem senki, csak Az. Ő. Majd jönni fog, és akkor tudni fogom hogy Ő az az. De holnap Dáviddal is kell söröznöm dél körül, meg este Zolival találkoznom. Annyira nincs kedvem, eskü hogy csak csendbe akarok olvasgatni a szobámba és minden csorogjon át a fejem felett. Engem nem izgat. Kicsit se. Most 23 óra van. 5 perce kábé csörgött a telefonom, el nem tudtam képzelni ki lehet az ( a sok pasi közül melyik…) de csak az volt a kijelzőn hogy Visszatartott, nem baj, valaki vezetékesről v. titkos számról, szokott ez így lenni. Felvettem, halottam őt, valakit, éreztem hogy ott van, halotta a hangom hogy Igen tessék, egy lélegzetvételnyi szünet és letette. Útálom az ilyet, mert nem tudom, hogy jelent-e ez valamit, vagy valaki csak félretárcsázott. Nekem olyan volt, mintha az aki hívott meggondolta volna magát, hogy mégse beszél velem. De miért? Nah nem is morfondírozom ezen többet…eléggé hibbant az életem így is.

Szóval délután mikor megettem a kis levesem itthon és épp a könyvtárba indultam volna, hallom hogy nagy slunggal jönnek a függőfolyóson+női cipő kopogás, mondom vagy a szomszéd akihez újabban valami nő járkál, vagy anyu jött valakikkel. Már kardigámba,cipőbe vagyok, amikor az ajtóhoz értek és izomból rátenyereltek a csengőre. Mondom: Mi a f***sz? Kinyitom az ajtót, és két kedves 190 magas, 90 kilós, tar fejű pasi két oldalt az ajtóba és középen egy nő áll tök kifejezéstelen arccal. Az egyik drabál állat elővillantja a jelvényét, hogy akkor ő itt Jani a rendőr, hol a XY(anyám). Hát kissé meg voltam illetődve had ne mondjam… sok mindent átéltem már, álltam én már tök üres házba a 2 éves húgommal a karomba az ablakba a másik oldalon meg egy kedves bácsi, a szerb maffia egyik főnöke, akkor épp nevelőapám kereste. De ő nagyon illedelmes volt. A rendőrök faszjankók! Útálom is őket. Nah mindegy, persze, idézés miatt voltak itt ( senki ne gondolja, anyám nem maffiózó, csak történt némi félreértése, nem halál komoly, nem gyerekgyilkos vagy sikkasztós szitu, elég pitiáner, de a rendőrök hatásvadász pöcsök!) Szóval ennyit a boldog, békés napomról. 2 kör pálinka kellett hogy ne üvöltsek. Nem bírják már az ilyeneket az én idegeim, annyi ilyen volt, annyi szarság, letagadás, terelgetés a rokontoktól kezdve behajtón át hány de hány embernél tartottam a hátam. Kúrvára nem hiányzott megint. Ez van. Norbi bemondta az unalmast hogy nem jön be órára, még jó hogy találkoztam vele útközbe, s persze, akkor majd egyszer keres engem ( megy veled el a hóhér akárhova is ). Ennyit erről a napról, most még megfejelem egy kis Cecelia Ahern: Ui.: Szeretlek-kel mert tényleg tök jól esik olyan könyvet olvasni, hogy a csajnak meghalt a nagy szerelme, azt most hogy szenved, meg próbálja magát összerakni. Mint az Időutazó felesége. Az viszont tényleg iszonyatos jó volt. Jó, szerelmi történtet, de ilyet még nem pipáltam, pedig 13 éves korom óta van tagságim a könyvtárnál, olvastam vagy 200 könyvet. Nah hát ennyit a mai napról. Holnap nincs órám, és rohadtul egyetlen vágyam, hogy NYUGALOM legyen!

 

A valóság élményét úgy mossa el az őrület, mint ahogy a folyó partját viszi el a sodrás, lassan de biztosan. Lassan megint nem lesz kapcsolatom a világgal, se igazán magammal, a félelem már így is a csontjaimra jegesedetett, én pedig rab vagyok, szolga, nincs menekvés, nincs feloldozás, menedék vagy óvóhely csak a puszta létezésem virít a mindenségben fedetlenül, hát persze, hogy megtalálnak, mindig de mindig megtalálnak. A hétvége az volt a merő szenvedés, az idő úgy csorgott rajtam mint valami sűrű, ragacsos szirup, aludni meg már egy luxus fogalom számomra. Rám tört lidérceimmel nagyon mókásan telt az idő, és rögeszmém lett, hogy többé nem fogok tudni szeretni, nincs hely a szívemben, nincs hitem, nincs kinek, nincs minek, magamnak az egésznek, én nem értem, én nem élvezem, lehet hogy én rontottam el, de valaki magyarázza meg, hogy meddig lehet bírni, ennyi szarságot akár büszkeségből meddig lehet tűrni. Egész eddig csak ez, a kitartás és a büszkeség tartott életben, de mostmár szarok a büszkeségre, rohadtul szarok az egészre. Nem érzem otthonomnak ez az szobát se ezt a lakást, már ezt a várost ezt az országot, ezt az egész világot se és csak folyton az jár a fejemben, hogy meg fogok halni…és nem marad belőlem semmi, puszta emlékek, aztán pedig azok is meghalnak az idő sodrásában. Elveszem, elnyel a semmi, ez a fojtogató látomás, mások hogy tudnak létezni, egyszerűen nem értem, hogy élnek úgy hogy nem kérdőjelezik meg a saját létüket, miért nem zavarja őket az élet hiábavalósága, reménytelensége, miért nem riasztja őket a halál, miért nem? Vagy máskép megfogalmazva, engem miért igen?

Újra Dáviddal akarok lenni, megint, középiskolás, a legboldogabb időszakom, édes tudatlanság, bezárt kis világ és Dávid, aki mindent elindított, mindent szétzúzott. De közben iszonyatos jó volt, közben sose félem haláltól, az élettől, ha ő velem volt, semmi se bántott, senki se érdekelt, közben én szabad voltam…ezt talán már soha nem kapom meg, mert bízni már nem tudok, mindenkire számítóan nézek és nem várok egyenességet, hasznot húzok belőle amíg lehet, és aztán nem érdekel, nincs lelkiismeretem, ez tény, de én ezt megengedem magamnak, és vessem az rám követ aki azt hiszi, joga van felettem ítélkezni. Nah jó, ez kicsit  erős volt… úgy is csak egy nagyszájú, idióta, neurotikus kislány vagyok, ezt mindenki tudja, egy évben csak 2x olvasok klasszikusokat és már otthon is simán iszom, nem lehetnek kemény kontatjaim a drogokkal, mert belehalnék a szívem meg a pánikroham miatt. Ami nagyon gáz, nekem el lehet hinni. Ilyen ez a reggel, a kávém íze iszonyat pocsék, kb. mint az idő… ihaj csuhaj….

Az utolsó élő pillanatom

Az történt, megtörtént, és többé nem akarok a holnapra virradó életben létezni, próbálja ezt megérteni mindenki, te is édes, igen, olyan egyenes volt ,hogy megmondtad a tegnapi csodálatos nap után, hogy neked nem megy, hogy még szereted a b.nődet, olyan boldoggá tett az igazság, hogy zokogva fetrengetem előtted, mert te utánam jöttél, (Anya, miért engedted be az ajtón????) be a szobámba, és aztán a te kedvedért mímeltem életet, a szörnyet halálsom pedig mélyen magamban csak én tudtam. Éjszaka hány simogatás, hány csók égette bőröm a kezedtől és szádtól, most a nyoma mind ott marad, te meg elmentél, és tudtad hogy sírni fogok, én is hogy üvöltve fogom csapkodni a falat megint, és ollóval mély karcolásokat szántottam magamra, aztán meg fulladásos rohamot kaptam, de elmúlt…nem tudok úgy levegőt venni hogy ne emlékeznék újra meg újra illatodra és ölelő karodra, az éjszaka minden egyes vágytól terhes percére… meg akarlak ismerni, lassabban, legyél pozitívabb … milyen különös szavak a szádból, de már nem hallom őket, magába ölel ez a forró, méla csend…ilyen a kárhozat, ilyen a vége, ezt már ismerem, de nincs erőm kapaszkodni…, ágyő szerelmem, ágyő mindenki….

 

Ágyő

Vérvörös hidak hívogatnak tébolyult útra
Lefolyik iszonyatom sikolyt formáló számra
Utolsó édes csókom neked adtam, s belehaltam
Vár a túlpart végzete, elindultam, nem feladtam.

Egy perc néma csend, döbbenet, felkiáltó eufória
S holnap eltűnök, végzetes fogócska, többé nem találsz
Én vadul, szabadul omlok szét egy fa koporsóba
Ígéretem igaz volt, találkozunk, de te rossz helyen vársz.

Élet, mi volt ez, rossz álomból ébredek s libbenek
Szilaj mosollyal elbűvölten önmagamról megfeledkezek
Szétkergetik fuvallatok a létet, mi az én nevem viselte
Nem is haragszom hát rád, balvégzetű szívem utolsó szerelme…

Öt nap maga a kénköves pokol, véget nem érő kárhozat, öt nap öt évszázad, öt nap…ma van az ötödik nap. Azóta várom hogy vissza gyere hozzám, göndör hajú kerubom, azóta ég a bőröm forró kezed után, s szájam krémesen lágy csókjaidra, tested melege évszázados fagyokat olvaszt le a szívemről, s ha nevetek, édes, igazi szikra van a mosolyomban. Csak te nem vagy itt hogy láss, s én téged. Hányaveti mosolyod összeragasztaná széttört íveim, és talán elhinném, hogy nekem is van világ, úgy mint sok más embernek. De mégsem, mert nekem ez van a fejemben:

Attól rettegek, hogy szörnyűségek fognak történni velünk, vele, velem. Attól félek, hogy mire elérném azt, hogy igazán boldog legyek, mire odaérhetnék és megfoghatnám a valóság valódi boldogságát, szétmállik minden a kezemben. Attól félek, hogy hibás leszek, azért félek mert tudom, hogy hibás leszek. Attól félek, én nem az a lány leszek, aki férjhez megy, némileg lenyugszik és gyerekei születnek. Attól félek, én az a lány leszek, aki meghal, aki elveszik, aki egy égő és fájó emlék lesz kevesek szívében, h aztán kitöltse rendes emberek rendes szeretete. Annyira félek önmagamtól, a múltamtól, ahol minden Dáviddal és halállal volt tele, látom magam vele, mindig vele vagyok amikor arra gondolok hogy meghal. Látom, ott a fejemben, ezernyi szenvedés, fájdalom, ezernyi keserves könnyhullatás, ezernyi módón törik szét az életem, ezernyi meg ezernyi darabra. Miért nem tudom magam Norbival látni egy lakásban, boldogan élünk, szeret engem, én őt és világ kerek. Hogy összeházasodunk, hogy gyerekeink lesznek. Miért nem látok soha ilyeneket? Miért csak fájdalmat látok, hazugságokat, kegyetlenséget és őrült szerelmet, ami csak halálra sebezni tud, miért a fájdalmas halál a vége mindennek???

Én vagyok a hibás? Én vagyok. Mert már nem hiszek abban, hogy boldog lehetek. Már nem hiszek a szerelemben, nem hiszek senkinek, semminek. Szeretnék, őrülten szeretnék, mégsem lehet, tudom, hogy nem, ez a legkegyetlenebb. Hogy tudom hogy nem, de nem értem miért...

Édes megváltás, édes halál, édes a szája, nyelve simogató, a keze pedig őritő forró ahogy a hátamra csúszik és a nyaka íze olyan mint a manna, sose senkié nem volt még ízesebb, belekönnyeztem a szigorú tekintetébe ahogy húsos száján kibuggyantak a szavak: Szeretnélek most magamhoz felvinni és szeretkezni veled, de nem teszem meg. De én akartam, a számba venni édes húsának minden darabkáját, nyeldesni magamba ízeit, végigtapogatni hajlatait, fuldokoltam a keze alatt, finom szája ahogy nyakamra, dekoltázsomba siklott, sikítani lett volna kedvem, a mámor olyan részeggé tett, hogy alig álltam a lábamon, de ott volt h foghassam a kezét és simíthassam az arcát, ez egy végzetes szerelem, megint, Norbi, magas tisztaságával, eszményi kis kunkorokban omló szőkésbarna hajával, csontos, karakteres arcával, lenyűgöző jóképű, lenyűgöző kölök, a szeme meleg mint egy forró tea, a mosolya meg végtelenül csibészes, ki a fene tud ennek ellenállni? És árasztja magából a hányaveti gondtalanságot és amiket mond mindig nevetésre ingerel, jókedvű leszek és pajkos én is, forró és igazi.

Rettegek tőle, igen, félek hogy bántani fog, ahogy azték is bántott, iszonyat zubog az ereimben, meg fog sebezni, meg mint azték, mert hagyom, mert nekem ő első pillantásra egy szerelem, egy végzetes szerelem benne minden porcika számomra, s ez magában hordozza a katasztrófát, tudom, de ellenállhatatlan, magával ragadó hév ég bennem, mostmár megállíthatatlan minden, mostmár ezerrel szállguldok a tragédia felé és közben nevetek és sírok, ahogy ellep ez a kéjes érzés, hogy ahogy nézel, ahogy nézel Norbi, életre keltem…