Rongy testem zuhan a szakadék mélyére, és lángolnak könnyeim, de nem félek, szerelmes vagyok, s ez még a halálnál is rosszabb. Ezt a bűnt Isten talán még megbocsátaná, de önmagadnak te soha, ezt nem lehet, kínpadra vont elméd hiába küzd ezek ellen a kéretlen béklyók ellen, mégis vaspántokkal szorítva zárja agyadba az arcát, a nevét, testét, azt is ahogy beszél, felejtés nincsen, feloldozás sincsen, ezredéves vezeklés se lenne elég, ezt te is tudod, olyan lenyomatot mélyített a teste testedbe amibe csak ő illik bele pontosan, de ez a hely pont neki nem kell már, hát keresni kell valakit, aki közel oda való, aki talán lefaraghatja és legyalulhatja ezt a mocskos formát, ezt az éteri szerelemi billogot ajkadról, hogy megváltathass, hogy megmenekülhess, egy illúzió kenődik a mennyboltra, míg újra meg nem történik, míg újra szerelembe nem esel, s vérkönnyeket hullatsz egy olyan réten, ahol egyedül te tudod milyen érezni, szemérmetlen húsdarabként lüktetsz a test után és éhezel csillogó szemmel egy lélek után, őrvények fénylenek fel és boldog szinapszisok sikítanak, szeretni kell, szeretni kényszer, szeretni megtagadhatatlan ösztön, szeretni balvégzet, szeretni édes méreg, halálos ellenség, szeretni önként vállalt halál, szeretni felszabadulás a lét gyarlósága alól, szeretni egyszerre bűn és bűnhődés, szeretni egy kacagó öngyilkosság, szeretni gyarló, emberi dolog.
S ezért bennem vannak dolgok, amik soha de soha nem érnek véget, még akkor se ha alapigazság is az hogy egyszer mindennek vége kell legyen, mert én nem hiszem, nem hiszem el magamról, hogy a halál ne lenne majd szeretőm, hogy ne volnék én szerelmes belé, s talán a halál után is ezernyi szerelemmel sebzem magam az örökkévalóságban, egyszerre bűnhődöm és felszabadulok a mételyek alól amik zabálnak, egy véget nem érő extázisban kínlódás lesz a létezésem, akár van hozzá testem, akár nincs…
