Harakiri meg egyébb nyalánkságok

Finoman, lehellet finoman tud felkúszni a fájdalom, s már a torkomban dobog a szívem, már tudom, hogy elvérzem, már tudom, hogy emlékszem, megint csak újranézem, újraélem, szeretem, igen, tudom, hogy nem szabadna remélnem, hiába hogy sokszor féltem, hiába volt hogy végeztem, az egész földi létet, hogy lenéztem. Nagyon halkan, nagyon sejtelmesen buggyannak ki a könnyek az arcomra s sebesen vágtatnak nyakam hajlataiba, nem törlöm el, egyetlen jelet nem törlök le a testemről, amit okoznak rajtam mások, úgyis mind elmúlik, csak azt látom a tükörben, amit én égettem magamra. A tükörben én vagyok, a szemem olyanokat mond nekem hogy magam is megrémülök, még mindig itt ülök, még néha repülök, még néha örülök, lemerülök valami puha igézetben ha elterülök, nem akarok mást, csak szeretni élni, szeretni létezni, nem érteni semmit, nem keresni semmit, nem tudni nem akarni mást, csak szeretni ezt a testet ami meleg, semlyes bőrrel fedi be csontjaim és viharos szívem, szeretni ahogy teszek, ahogy szeretek, megbékélni a hangtalan, néma falak között a szobámmal, a világgal, hogy olyan amilyen, nem hinni és mégis, hogy lehet még jó, lehet még szép, lesz még farkasövültő szenvedély, lesz még földrengető érzelem, ami elindítson, felvidítson, sikítson s meggyújtson hogy lángoljak, ami kiolt, megöl, újra és újra, nem félek, ma isten bizony nem félek ...

Felfakadnak a régi sebek, azok kis gusztustalanul eltitkolt igaz érzelmek, amiket rejtegetek és feszakadnak a régi sérelmek, régi szerelmek, újak is csak keresztek, amiket cipelek, ezzel a kicsi testel, hogy mihez kezdek? Nem vezelek, minden bűnöm egy igaz tett, egy igaz érzet.

Holnap felfakadnak a fellegek, fel azok a megmagyarázhatatlannak tűnő végzet-képletek, amik hajtanak, amik vezetnek, holnap is fekelek és majd leszokom erről a hülyeségről hogy rímelve írok. Minek is. Holnap is lesz nap. Holnap lehet hogy leszek még, s ha igen, akkor érezni fogok, szeretni, követelni, csókolni, érinteni tovább, amíg van testem amivel, és lelkem, ahogy, addig fogok küzdeni az élettel, addig a betegesen csapongó, őrült szenvedélyeimmel, talán sose nyugszom meg csak másodpercekre, talán elpihegem utcasarkokon néhány éteri mosolyra, sírásra, ki tudja, aztán megyek tovább, üres gyomorral és cigivel a számban és össze fogok törni szíveket, ahogy mások az enyémet, mert nem tehetek mást, nem hallgatok már nagyon másra, de vannak akiket szeretek, szívem minden izmával szeretek, ők talán nem is tudják, hogy milyen halálos bennem ez a szeretet, milyen félelmetes, hogy ilyet és így érzek. Hogy bennem minden olyan végzetes és végleges...igazad van Anyu...nem szabadna hogy így legyen, ez fog elpusztítani, de van elég ember, hogy eltűnjek benne, ha elveszem, csak pár ember keressen....