Mint kitűnik, nem öltem meg magam, de tényleg jobb lett volna. Mert a mai nap volta pont az í-n, a holnapi akár lehet mellette a vessző, ahogy elnézem, ez itt még nem érhet véget, pokoljárás, halálcsókolás, életutálás, szerelmes szívdobbanás kihagyás, könnyhullatás, lemondás, elájulás a hajnal pedig egy fájó hasadás az égen minden reggel, a vér kibuggyan s befolyik a szemem alá, ettől ébredek fel, ettől ilyen a tekintetem. Mert ma Andris nem ért rá, hogy velem találkozzon és imigyen megmentsen 2 és fél óra totál szétcsúszott időtől, amit az indulás előtt felhajtott pálinka után a Dávidról szerzett kétségbeejtő információk beszerzése fokozott ( asszem megint heroinpöri volt halálflash-el) s ugye Andris leterelt, Norbi nem volt otthon, Józsi mettom én, végül Anik mentett meg, szokás szerint, részlegesen, időlegesen, félig, de mégse vetettem magam egy román kamion elé Makkosházára menet, ahogy majdnem sikerült, nem vettem be Xanax-ot se Andaxit, mert nem voltam otthon, mert ha hazamentem volna, megteszem, annyira kivoltam, nem is emlékszem, hogy jutottam ki Makkosházára, kész csoda. De kijutottam, és valamennyire megnyugodtam Anik ölelésétől, hogy meghallgatott, hogy sírhattam neki az aztékomról, Dávidról, Andrásról meg az egészről. Hazafele jövet már nem vettem piát ahogy terveztem. Csak feküdtem az ágyban és hallgattam a tokomban dobogó szívemet. Nem tudok mit tenni, ennyi. Nem hiszem hogy meg akarok halni igazán, meggyőződésesen, de lehet hogy ha ez így folytatódik, valamelyik elvetemült pillanatomban rávisz a lélek. Kár volna értem? Én nem vagyok erről szentül meggyőződve.
Csak ez a rohadt, kibaszott fojtogató kis szoba, ettől tényleg be lehet csavarodni, meg a kúrva faszjankó nevelőapámtól, az egésztől, ettől a csendtől, ettől a vákumtól itt, mintha ez itt már nem is lenne kapcsolatban a világgal. Túl kicsi hogy ne érezzem benne a szerelmet, amit érzek, hogy ne lássam aztékom, hogy ne keressem benne Dávidot, aki mindig itt van, hiába lett átrendezve a szoba azóta. Ott áll, nevet, és a hifit kapcsolgatja, szeretkezünk az ágyon, a falvédő sárga, Dávid szeme meg zöld, a nevetésünk betölti a szobát, az a kékesszürke fény amikor először szeretkeztünk itt nálam…de szép volt, azt hittem, örökre így marad minden.
Mindennek el kell múlnia, el kell vesznie, az eszemnek, a szívemnek, a lehetőségeimnek, az álmaimnak, reményeimnek. Most hogy látom azt a napot, ami azután volt hogy aztékkal lefeküdtem? Életem utolsó esélye, utolsó fellángolása, a tűz ami még egyet pislant, egy erőset és kétségbeesettet, egy hamis reményekkel kecsegtetőt, de aztán örökre kihunyt, sorry Máté, oda a szemem csillogása, amiben az élet volt, sajnálom én is, hogy ezzel kell szembesülnöm. Holnap reggel felkelek, öblös hangok lesznek és sírás, reggeli kávé és gyerek mese amíg anyáék a templomban vannak, aztán iszonyú sivárság a szobámban egész rohadt nap, amit meg kell próbálom feldolgozni, hogy ne csavarodjak be…talán sikerül, talán nem…talán András nem is akar engem, azték meg sose beszél velem többet Dávid meg meghal és rájövök, hogy tényleg láthatatlan vagyok…legközelebb egy spangliig vagy egy csík spuriig nem állok meg …
Hétfő:Azték tényleg kurva szerelmes, ma eg órát veszekedtünk msn, aminek az lett a vége, hogy kiderült, hogy én belezúgtam, ő meg nem fog velem sose többet lefeküdni. De az ért csütörtökön menjek át hozzá...a karkötőim meg hogy beszélgessünk.
Andrással taliztam szombaton, felhívott éjfélkor hogy találkozzunk a Kolibriben, ahol karaokézott egyet stb, utánna beszélgettünk egy padon de ő fáradt volt, s hazament, én meg elhagytam a telefonom, életembe először, de meglett. Ma Pivóba ülök, ő meg felhív, ( úgy volt hogy ma randi megint) hogy csak most 20 perc gyors tali amiből az lett, hogy bejött a Pivóba, én ott ültem Anikkal meg Mónival, s közölte, hogy őneki ez nem egy, tök rég nem volt komoly kapcsolata, s nem tudná megállni stb, ilyenek...
HOGY HOGY ÉRZEM MAGAM??????? szarul...fáradt vagyok és kimerültem, magányos vagyok és ezen nem segít senki sem...egyedül sétálok a Tisza parton megint az éjszakában, szomorú zene szól a fülembe, s Dávidra emlékszem, Gyurira, Györgyre és arra hogy valaha még tényleg hittem hogy boldog lehetek, mostmár soha többet. Elvesztettem a hitem...elvesztettem a szívem, el a szerelmem, szeretetem, a szellemem...üres vagyok és mégis tovább élek...
