Harakiri meg egyébb nyalánkságok

Mert a nap az tűz, az nem süt hanem éget, az nem melegít hanem perzsel. Hát legalábbis engem. Most éppen, pedig tegnap boldoggá tett, annyira jólesett, ahogy Makkosházára gyalogoltam ki Anikóhoz, szólt a zene a fejembe ezerrel és könnyűnek éreztem magam. Ugyanaznap csak este 6-kor befelé sétálva már nem voltam ilyen boldog, pedig jól telt a napom, hiányzott már ez, nem is volt elég, nem is volt, de végül mindent az én fejem teszi zavarossá.
Ma Anyám megint megpróbált beszélni velem, de nem kapta el a jó szálat azzal, hogy úgy kezdte mikor bejött a szobámba hogy szerinte az hogy vallástudományból meg sz.g. használatból újra kell mennem vizsgázni az SZÉGYEN! Hát nem édesek az anyák? Mér kell az én anyámnak ilyen gusztustalanul beszélnie velem? Már nem álmodozom arról, hogy megszabadulok tőle, hogy el tudok költözni egyszer. Hamarabb halok meg vagy őrülök meg teljesen. Megint megkérdezte, el akarok-e költözni. Mondtam hogy szívem szerint igen, de nincs hova, nincs pénzem, max. a pszihiátriára megyek, ha megyek valahova. Azt kérdezgette, hogy mit tennék én az ő helyébe, de akármit mondtam, csak ellenvetett, dühüsen mondta és mondta és nem akarta abbahagyni, fizikailag fáj ilyenkor, mert úgy viselkedik velem mint egy gyerekkel, holott felnőtt viselkedést vár el tőlem. Amikor nem bírtam tovább és elsírtam magam, mert elsírtam, akkor meg kiment a szobámból azonnal, és rámvágta az ajtót. Legalább eltűnt. 15 perc múlva ebédnél már úgy csináltunk, mintha nem lenne semmi gáz. Csak a szokásos szúrkálódást kaptam meg nevelőapámtól is aki egy igazi seggfej. Szerintem ez a halál, otthon lakni és kénytelen hagyni hogy minden kúrva percben beleszóljanak az életembe...el kell innen menni, itthagyni mindent, minek ez, kinek éri ez meg, se apám se anyám sose lesznek képesek túltenni magukat azon amilyen félrekúlt idegroncs lettem,pedig kúrvára rajtuk is múlt, most meg úgy tologatnak a szőnyeg alá, szégyellve és pironkodva, hogy nem, sose volt olyan hogy hagytuk hogy ezt a gyereket szarráverje az anyja, a nevelőapja...hogy lásson a lányom a pszichiátrián miközben a nővéreméknél hagytam a 3 éves kislányommal együtt? Apu meg mindenről tudott volt hogy én mondtam el neki, hümmögött csendesen aztán este visszavitt a kocsiján a pokolba. Nem, sose volt, anya soha,soha apa, elfelejtettem én is. Már nem fáj, csak a heg, a hegek tettek ilyen ocsmány emberré, a sebek már nem fájnak, tudom mit miért tettetek, megértettem, csak ez van, ez maradt utánna. S ez sajna már egyikőtöknek se kell.Ennyi. Útálok a családomról írni, gyerekesnek érzem magam. De most túl sok volt, túl sok, az egész, az egyedüllét, a bizonytalanság, hogy nem vagyok kapcsolatbana valósággal ebben a percben sem, mikor ezt írom.

El kell innen menni, meg kell szűnni így létezni, így élni...

Végigégett, megfeketedett szőnyegeken fekszem meztelen, testem csupa lila és kék meg zöld a folt az egész, vágásokon megszikkad vér, már nem piros, bíborvörös, mint az ég alja, ebből a szobából nem lehet látni mást csak ezt, az élet végét,  lebukik a nap, mi pedig elbukunk, de azt is úgy tesszük, hogy az utolsó percig üvöltünk és némulunk, őrjöngünk és katatón csöndben fekszünk, egy csótány mászik felém, én leszek a vacsora, gyere, egy varjú száll az ablakpárkányra, így a tizediken, s azt kérdezi: Feladod, elég lesz? Pedig pontosan tudja, hogy nem,nem,nem, akarom még, megrészegült röhögés tör fel belőlem, mélyről és esztelenül, nem találok soha többé haza és nem látok előre mert vak vagyok, mindent a testemmel kell kitapogatom, azért vagyok egy romhalmaz, az élet túl sarkos és éles, túl veszélyes, összetört, de meg nem tört, még nem, mert van élet az őrület után, dögöljek meg, ez is az enyém, túl szép vagyok, túl okos, túl sötét a szemem, és túl elborult az eszem. Leolvadt hűtőben megromlott tej lesz eledelem, kisgyerekek álmait zabálom majd két pofára, és addig mászok kúszok a szívükbe míg reggel az anyjuk se ismer rájuk, ott leszek a tekintetükben, s ez mindent megváltoztat. Én leszek az a tű, ami ha beléd döf s te elélvezel, de nem kegyelmezek, mert nekem nem a véred kell hanem a lelked, az egészet felzabálom, mire ráébrednél, hogy ez volt az utolsó már halott vagy. Én vagyok az orosz rulett utolsó kattanó hangja, hogy aztán golyó legyek, és mindenkinél mélyebbre hatolhassak az agyvelődben, de te már ezt sem fogod érezni. Én leszek minden amivel mérgezed magad, amivel bántod magad, amivel kínzod magad, s végül amivel megölöd magad, végignézem, átélem, mindent, az egészet, mint egy fekete ruhás néma angyal állok, mert tudod, én ezt már láttam, tudom milyen volt, tudom. Csitulj, nem kell itt sikítozni, még felvered a szendergő halott lelkeket akik sose találtak haza és most téged akarnak megzabálni, hátha benned új erőre kapva megélhetik azt amit csak egyszer lehet, látod, nekik nem volt elég, de lehet teszek róla, hogy neked az legyen, mert nincsen szívem, azt már elégettem, megettem, megőrültem, hogy értessem ezt meg veled?

 

Gyuri nem szeret, basszátok meg, simán a szemembe is mondja, hogy csak alig kapok levegőt, ezt a pasit ki kéne találni ha nem lenne, nem szeret, így, mint hogy nem szeretem a tökfőzeléket, ennyi erőbedobással, ennyire dögölj is meg akkor, nem érdekel hogy nem szeretsz, de ahogy ezt lazán kijelented a TIK kávézójában állva, majdnem kipattannak az ereim helyükből és szembe köpnélek reflexből ha nem nevelt volna meg anyám rendesen, mert nem az a baj, hogy nem szeretsz, én se téged, de úgy mondod, mintha nem is volnék rá érdemes, mintha csak matiné volnék a kúrva délutánjaidban amitől inkább muszályból nevetsz, de amúgy nem mennél már el rá. Hát üssön el egy török kamion hülyegyerek…

 

Napon szétolvadt műanyag vagyok, ellilult merev szájról hulla utolsó halálsikolya, így rebbenek, megbocsájthatatlan létezésemmel szétvagdosok mindenkit, ahogy ők engem. Betegre őrült agyak nyál csorgatta víziójaként kaparnak falakra véres körmök, hogy ott lüktessek egymagam, rettegve, süket vagyok és vak és minden rohadt hang a fülembe üvölt és a szemem mindent lát, rohadt víziók sora lüktet a placcon egész nap, a tárgyak nem tömörek, beléjük lehet nyúlni, vagy ők lógnak belém, mert én nem illek az élet rohadt kirakójába, én vagyok a CDZT-9813 típushiba, megjavíthatatlan, szelektálni kell, nincs mese. Abortált magzat vagyok, akit kikaparnak a meleg méhből, hogy beledöglök, tudtatom sincs hogy rájöjjek, az ilyen gyerekek hova kerülnek, a mennybe? A bőröm savval öntik le, úgy ég, kapargatom le a húsomról a megpöndörödött darabokat, ne nézd ezt a nyomort, ezt a sebet már nem lehet begyógyítani, én vagyok öcsém dédnagyanyja aki magára gyújtotta a kamrát, én vagyok aki a padkára harap, mert a fogak úgy zsibognak az ínyemben ahogy nem lehet elviselni. Összehúzom magam, üvöltve, egyre kisebbre és kissebre, magamba dugom kezeim és lábaim, számba nyelem az összes hajam, becuppantom a szemem, összetömörödöm egy kis húsgolyóvá, olyan vagyok, mint a meghaló csillagok, hogy aztán szétrobbanjak, szupernóva…szétszállnak  darabkáim, életem leghatalmasabb orgazmusa lesz, szétáradni a világmindenség atomjai közé vegyülni és odatartozni s nem úgy érezni, hogy engem a véletlen fricska rakott ebbe a földi létbe ahol csak berregek körbe-körbe, míg le nem rágom az ujjaim egytől egyik és fejemet a falba csapkodós katatóniás ortopéd szarrá nem göcsörtösülök.

 

Mindezen gondolatok mai katalizátora a következő események bekövetkeztével magyarázhatóak: a tegnapi kis affér a ruhatáros kerubbal sem volt egy épp szívderítő epizód, de ma a lehetetlen is megfejeltük eggyel. A TIK- második otthonom- egységben üldögélve nagyon megakadt rajtam egy pasi szeme ma is /többé is de most a történet szempontjából ő a lényeg,mert én tényleg szép vagyok, csak kúrvára nem érek vele semmit…/ aki annyira nem bírt magával, hogy elült velem szembe, olvasást mímelve, hogy amikor rá nézek vigyoroghasson a képembe ezerrel. Nem, nem jött be, de tetszett a bátorsága. Közben találkoztam a Rékával, akivel együtt járunk táncra, s kérdezte mi van a Gyurival? Mondom, mi lenne, 4 hét alatt 3 sms-t váltottunk, gallyra van menve a dolog. Jah, oks, csak mert ő látta tegnap a Kaméleonba. És IGEN! Realizálódott bennem a létezése, a hazatérte, az érdektelensége, hogy majdnem elsírtam magam. A férfi akivel le tudnám élni az életemet, akivel a kapcsolatunk kezdete magában foglalta a véget, mint egy brutálisan gusztustalan  nagy hasonlat az élet és halál viszonyáról, szóval dühös voltam igen, és fáj és igen, rohadtul ne nagyon fájt,igen! Pedig nem szabadna, itt senki nem vert át senkit, már a legeslegelején megmondta hogy ő elmegy ebből az országból, ennyi, én voltam, igen, tudom, én aki megint odatolta az őrülethez a kicsit elméjét, hogy tessék, vigyed, én ugrottam a lángok közepébe, nyújtottam vénám a tű a alá, egyedül én tehetek róla. Visszaültem a helyemre és az egész terem megfordult körülöttem, hányi lett volna kedvem. A gyerek meg csak vigyorog rám, aztán meghív egy sörre, igen, nekem is dejavu-m volt tegnapról, de mért ne, most már minden olyan rohadt mindegy. Leültünk, dumálgatunk és nah mi derül ki azon kívül ,hogy kissé alkoholista és legalább olyan személyiségzavaros, mint én, hát persze, 22 nap és elmegy Dél- Spanyolországba dolgozni…. A reamike-ek reamikje üldöz, itt van megint. Vállamon áthajolva liheg a fülembe, egy más csomagolás, egy más test, egy más gyerekkor egy más név, de ugyanaz, mondja valaki hogy nem elmebeteg, hogy már az a pasi se marad itt az országban, aki nem is tetszik….ennyi over, feladom, vége, nincs tovább, nem kell az ép tudat ép létezésre való törekedése se, jöhet most már bármi, tessék, neked adom, vigyed, nem érdekel, leszarom…

Köszönöm, kikúrt rohadt hálás vagyok én drága egyetlen szívem csücske Gollamom, életem groteszk kis felügyelője, te az életem kis hitvány Bírója, igazán rohadt örömömre szolgált a mai kis játék, imádni való és édes kis 20 perc eufória, dögöljek meg legközelebb inkább helyből ha még egyszer ilyen lesz…
Ma életvidámságot halványan érezve a szájpadlásomon, még fel is porszívóztam, 2 hete az első fajsúlyos házimunka amit elvégeztem, majd bevetettem magam a TIK sötét bugyraiba s blog ide blog oda meg levelek, aztán testem-lelkem a szociálpszichológia rejtelmeinek szenteltem. 1 körül a gyomrom mégis beadta az unalmast és fájdalommal közölte, vegyek magamhoz valamit mert ő bizony így nem csinálja tovább. A ruhatárhoz érkezvén egy gyönyörű kerub nézett rám kék szemeivel és én megrészegülve mentem haza, tudván a biztos visszatérés extázisáról, hevesen rohantam haza, ahol 3 hete először vetettük magunkat Anyámmal mélylélektani beszélgetésbe a pasim nem pasim kérdésben, ami jól esett, lévén, ő a szülőanyám, a semminél többet tud rólam meg az életről. Aztán visszaröppentem a TIK-be, ahol egy másik angyal ült le mellém, akit még anno a Jate kulturális egységben találtam meg mint igaz gyöngyszemet a bátor gyöngyhalász, s voltam olyan pofátlan, hogy mikor az Iwiw-jét böngészte a drága én az ő nevét, hogy aztán szembesüljek a Családi állapot: Kapcsolatban felirattal… nem voltam meglepődve senki azt ne higgye. Még egy kis szociálpszichológiát desszertre kértem, hogy tudjak már az engem a nap minden órájában üldöző agymosási tevékenységről, hogy aztán vad ötlettől vezérelve egy kis cédulát írjak, rajta egy stilizált mobiltelefon rajzocskával, a számommal meg egy ilyen szöveggel: A nevem Zsuzsi ha esetleg felhívsz hogy beszélgetnél velem vagy ilyesmi, vagy valami hasonló. Némi tépelődés után odamentem a szépszemű kerubomhoz, s összehajtogatva egy kis levélkét rajzolva rá a Message felirattal karöltve odacsúsztassam és lelkére kössem, hogy csak azután bontsa ki hogy elmentem. Az egészet fekete tollal alkottam rózsaszín áthúzással, amiről hazafelé az volt a gondolatom, hogy elvetettem a sulykot. De nem… nem is hittem hogy a *nem érdekli* eseten kívül vannak kegyetlenebb verziók, ilyenkor vagyok olyan kis botor, hogy megfeledkezem Gollamom perverz kegyetlenségéről… írt egy sms-t nem sokkal azután hogy hazaértem, hogy meghívna egy sörre, ha a TIK-nél tudok lenni 8-ra amikor végez a melóval. Bezony, ekkor volt az a nevezetes 20 perc eufória, hogy azt hittem, milyen rohadt jó is ez a világ és de hej de haj jó csaj vagyok már megint… ühüm…b.nője van….HEHEHEHEHEHEHEHEHE…..meg édes jó lezser személyisége, mert a sört azt persze megittuk, oh, ne, hát persze, nem is tudom folytatni, hogy dögöljek meg ebben a percen, robbanjon cafatokra szívem és fulladjak a saját hányásomba és nemnemnemnemnemnemnemnem…megvágtam, megütöttem, megégettem, megcsonkoltam, megerőszakoltam, megvertem, meggyaláztam önmagam megint…

Reggeli kávés morfondír:
Álmodtam, s most is emlékszem rá, pedig ez nem jellemző rám. Foszlányok maradnak, gusztustalan, hányingert keltő részletek, szerelmes epizódok a volt barátommal, iszonyatos rettegésbe kergető momentumok a kishúgom elvesztéséről, kifordult létezéspillanatokat mosok ki minden reggel a számból fogmosás közben. De most ott van, annak a sovány arcú, rövid kócos szőke hajú, barna bőrű, kék szemű férfinak az emléke, akin fekete öltöny, fehér ing és fekete nyakkendő volt valahogy olyan lezser formában. A szerelmem volt, épp akkor ért haza hosszú idei távollétből (nohát, Gyuri a pasim nem pasim is most jött haza….talán eljutunk a tisztességes szakításig és találkozunk is…de lehet, nem) noh, a lényeg hogy totál szexi volt én meg totál be voltam rá gerjedve, letámadtam s úgy csókoltam ahogy a szerelmes, éhező lányok szoktak, szomjasan, fuldokolva, a ruháját is majdnem letéptem róla, ő meg először teljesen le volt döbbenve, aztán meg elmosolyodott és érzetem rajta, hogy boldog, hogy jólesik neki szóval, hogy erre várt már régóta, hogy legyen egy ilyen csaja. Ilyesmit persze csak álmodik a nyomor. A valóságban Gyuri aki tegnap jött haza elvileg, persze szarik rám, nem mellesleg nyár végén úgyis visszahúz Prágába, meg kell mondjam az őszintét, nem erre vártam egész eddig, hogy ezt kapjam és ennyit. Most akkor megint mi lesz? Mit kezdjek magammal? Azt a pasit, tudom, nem is nekem kéne keresnem, ugye? Mert az majd jön magától…áh, hát persze…

Még jó, hogy nem írtam reggel, mert most biztos hülyére sírnám vagy röhögném magam magamon, szeretem a saját naivitásom meg hiszékenységem, édes vagyok tőle, ahogy egy önérzetes, nagyszájú, retardált exhibicionista vagy épp excentrikus lány csak lehet / a szavak helyes leírásának sikerét a mamámtól megörökölt halál nehéz Magyar Értelmező Kéziszótárnak köszönhetem. Ez amúgy az egyik kedvenc könyvem. Leülök, és órák hosszat tudom böngészni, úgy szívom magamba a tudást mint egy éhes kis halacska.A megismerés tömény eszenciáját kínálja ez a könyv, ajánlom mindenki szíves figyelmébe, hogy néha nem is azt jelenti amit mondunk, amit hiszünk róla, hogy jelent, azon felül hogy amúgy se, tudván, hogy az amit mondunk, rohadt kevésszer van kapcsolatban azzal amit valóban érzünk, már akinél, én az őszinteség elég elharapódzott formájában szenvedek, vagy inkább csak hallgatok. Az utóbbit valószínűleg jobban viselik tőlem./

Nos, a katarzis élményre visszatérve, tegnap este már úgy feküdtem le, hogy eléggé el voltam keseredve, lévén hogy szembesültem az Anikó, legkedvesebb b.nőim egyike és a volt pasim közötti kapcsolat harmonikus szépségeivel, szóval olyan „kapjátok be” érzés volt bennem, nem mintha nem érdemelnék meg, csak én születtem ilyen rohadt önzőnek. Szóval este a mély letargiával egyetemben feküdtem le, s elhatároztam hogy jól leszek, hogy minden rendben lesz, mert felhívtak a pizzériából, hogy menjek be vasárnap 10-re. Komolyan hülye boldog voltam, hogy megkaphatom a melót és lesz ami megtart, utolsó szalmaszál flash meg egyéb, de helyrerázott, igaz megint 3 óra vergődés után sikerült elaludnom, de el lehet ettől tekinteni, mert a reggel klassz volt, akkor is ha fagyos pillantás-csereakció volt anyámmal meg nevelőapámmal, lévén tegnap n.apám megint rajtakapott, hogy abban a bizonyos Kánaánt magában foglaló gyógyszeres dobozban turkálok, amire az van ráírva, hogy ha még egyszer hozzányúlok, le lesz vágva a kezem. Szóval e kellemetlen reggeli epizód után úgy szívódtam fel mint a gyomorban az alkohol, durván és észrevétlenül, s bár jártam otthon, nem láttak, s nem is léptem öcsémen kívül senkivel interakcióba, az a kis szemét meg megette a joghurtomat.

Szóval a lényeg mint lehet sejteni, hogy elhatároztam, hogy nem fogok arcomon a sírástól szétfolyt takonnyal és nyállal anyámnak könyörögni, hogy dugjon valami elmeosztályra, mert nem bírom tovább, hanem jól leszek, szép leszek, és az egész rohadt világ az enyém lesz megint, szőröstül-bőröstül lenyelem az egészet ha-ha-ha-ha-ha.

Nem kaptam meg a melót, mert bár a nő nagyon szeretett volna felvenni, akinek a helyét kaptam volna az belázadt és még az este biztosan Alfa típusú megvilágosodásban lehetett része, mert úgy döntött mégis marad.

Hát ilyenkor ne vizualizáljam az életet egy rohadt kis szörcsögő selypítő Gollamnak, aki ott fetreng a röhögéstől, mert már megint egy pont kellett volna hogy meglegyen a vizsga, csak egy nappal később vagy korábban kellett volna ott lennem vagy nem lennem, hívnom vagy nem hívnom, vagy egy másodperc is elég, kihegyezet ezredmásodperceken múlik az egész rohadt létezésem, Élet-Gollam meg csak hörögve nevet, hogy milyen ügyes volt megint.

Mindez mellett zárszóként a mai penzumra megjegyzem, hogy senki ne legyen olyan ortopéd, hogy megnézi milyen lelki betegségek vannak, hogy aztán szembesüljön vele hogy a Borderline személyiségzavar résznél a : „Ha az alább felsorolt tünetek közül öt legalább igaz önre akkor v.sz. hogy Borderline személyiségzavara van” részt átböngészve konstatálja hogy a 15-ből 14 igaz rá. Mert rám igen…pfffffff…. Erre szavak nincsenek, most hogy kielemeztem magam, rohadt jó, gyógyszert kaphatok?

2008-01-06

 Jesszus, ezt most komolyan én csinálom, valaki állítson már le…forog a gyomrom, pedig azt hittem jól leszek, délután már hogy találkoztam Anikóval b.nőmmel egész vidám voltam, tudtam hogy utána találkozom kell vele,Norbival akivel meg sem tudjuk magyarázni mit miért csináltunk egymással s most tudjuk hogy nem, nincs igazán értelme az egésznek hogy volt az a valami főleg számomra már elmosódott az ami motivált, már csak a tény maradt és az hogy nem tudok vele mit kezdeni, de kellett beszélnünk s akartam is,vele, az én  kis elkúrt esélyemmel amit nem tudtam elfogadni és még rúgtam is rajta egyet, ilyenek a lelki beteg gennyes alakok, s beszéltünk, meg kellett magyaráznom mit miért tettem és mekkora blamázs volt az egész, hát könyörgöm, nem tudom, üss meg vagy üvölts rám inkább csak ne nézz ilyen hitetlenkedő „neked most tényleg elmentek otthonról” szemmel, csak ne értsd meg, ne mond hogy nem haragszol, hát bántottalak, most miért nem vagy szemét, vad mint a férfiak szoktak lenni, te miért csak mosolyogsz s valahol érted de nem hiszed hogy ilyen van, hogy ilyen létezik, hogy ez a lány itt előtted tényleg így él és ilyeneket csinál, felfalja és megfolytja magát és ettől egyszerre borzad halálra és élvezi perverz lelki beteg módon, felfoghatatlan, s szeretnéd ha másképp lenne, tudom, én is de képtelenség, most nagyon letörtem, majdnem sírok is, de hideg van ahogy itt állunk a Tisza parton, a jégtömbökön utazó sirályokat csodálod és érzem hogy fáj, olyan alantas és hunyászkodó vagyok ebben a percben és nem tudom leállítani, ez van, ki kell bírni, ugye elmúlik, végül nem lesz jelentőssége? Lemegy a nap a színek az égen olyan krémesek hogy kedvem volna lenyalni a mennyboltról, hogy bennem lüktessen a fények meleg izzenése, s megnyugodnék s kiteljesednék talán, ugye van ilyen de nem, csak állok, görcsösen fojtom magamba a sírást, ezt a bennem felgurgulázó keserű ízt, nem így terveztem, most miért érzem ezt? Úgy érzem a szavak annyira élesek most, hogy széttrancsírozzák az ajkaim, s meg is érdemelném, nagyon is, elképzelem két kinyújtott karom magam előtt, ahogy nézem, széthasadnak és kifordulnak a helyükből az erek, mindez ennyire vérlázító…

Ópiátszármazékos tablettás, Andaxinos, Xanaxos, pálinkás, boros, sörös, wiskys, vodkás őrületes szétbomlás a szanaszéjjelbe, legyen jó a reggel az este,kávét, energiaitalt, koffeintablettát, efedrint meg egy sajtburgert akarok, kúrva élet, esőt, térdig érjen a víz, hófúvást,felhőszakadást, mocskos perverz testi egymásra találást, biciklikeréken forgó orosz rulettet román kamionok között, kivilágítatlanul sétálás a főúton meg Tisza átúszás melltartóban meg bugyiban esetleg meg borosüveg dobálós csata egymásra, fessünk a szar álmainkkal a falra otthon, sétáljunk végig kacagva a betongát peremén a rakparton s utána kapaszkodjunk rá egy villamos csatlakozójára, rasztázzuk be a hajunk, vágjuk le bicskával és adjuk el, aztán meg a pénzből vegyünk új arcot a szétgyötört képünkre, mást ennyi pénzből úgy se kapunk, nyalogassuk ki italos üvegek szájából a sosem létezett boldogságunkat, a címkét lekaparva meg nézzünk át a folyadékon, mozifilmeket láthatunk meg matinét… tépdessünk növényeket, szárítsük ki és tekerjük, sodorjunk, szívjuk el végül a gyümölcsét, tüdőnk mélyére az anyaföldet aztán értsünk meg mindent hogy borzalmas mosollyal halhassunk bele, hamuvá lényegülve szabadon kapaszkodjunk madarak szárnya alá és alkossunk jeligéket önmagunkból a mennyboltra…


Nem minden az utolsó pillanatban válik valósággá, vagy igazsággá. Ez tudni lehet és ekképp érzem én is mikor áthajolok a korláton. Csábító ismeretlen hív, a beton mint a Mennyek Országa. Nem kell ezen megbotránkozni, egyszer mindenki a megváltást látja az összes hídban, emeleti ablakban és késben, a gáztűzhelynél állva mikor benyomja a gombot és csak a gáz szűrődik ki a kis lyukakon, amikor fürdőben áll és hajat akar szárítani, vagy amikor zúgó buszok és kamionok haladnak el előtte. Nincs mit ezen szégyellni. Néha igenis meg akarunk halni. Én beismerem. Hiszek valami felsőbb erőben, de a pokoltól nem félek,hogy nem teszem meg. Őszintén? Baromira szégyellném magam. Értsék úgy, hogy egy büszke, önérzetes ember vagyok, és néha kibírhatatlanul makacs.
Ám sokáig nem is tudtam, hogy a lélek milyen iszonyú sebeket kaphat. Nem tudtam, milyen amikor már minden mindegy, amikor elveszíted a legfontosabbat, amikor „ egy lapra teszed fel” az életed, és az élet már csak ilyen játszma, tele van bukásokkal, a tétet meg kell adni, meg kell emelni ha igazán nyerni akarsz, vagy ki kell szállni. Persze, az élet nem egy Fekete Péter party ( jelenleg nem ismerek más kártyajátékot, húgommal mindig ez játsszuk). Hallom
az én egyik legkedvesebb barátom kellemesen rezgő hangját: „ Ne így fogd fel, az élet nem kártyaparty, hanem ajándék.” Abszolút igaza van, csak néha akkor is kapod, amikor nem kérdted.


A tegnaphoz képest kissé lejebb vagyok higgadva, szóval talán nem leszek nagyon brutális, ember módjára akarom csinálni, csak kicsit nehéz mert egy hete úgy el vagyok szállva a realitás talajától, hogy az valami fergeteges!  Várom azt a katarzispontot amikor ez a megváltozot tudatállapot vagy teljesen elborít vagy megszűnik. Érdekes, hogy régebben ha így el voltam szállva, nagyon féltem, pánikrohamom lett tőle és meg akartam szabadulni az egésztől azonnal, most meg lassan 2 hete úgy lubickolok ebben a kifordult állapotban, mintha nem tudnám, hogy ezzel nincs minden rendben pl.: ebben az állapotban a tanulás a koncentrációkészség hiánya miatt abszolúte lehetetlen stb. és még rá is tromfolok, alig alszom, hülye könyveket olvasok drogosoktól, nem eszem, kávézom, lehet hogy most tudatalatt azt játszom hogy mikor szakad el a cérnám? Veszélyes vizeken rigatozóm bágyadtan élvezve hogy felelőtlen vagyok megint, nagyon felelőtlen, elvesztettem szem elől ami eddig volt, de nagyon brutálisan, arra se emlékszem pontosan mi volt tegnap. Sose hittem hogy ennyire merész leszek egyszer s ez valahol perverz mód tetszik, mintha közelebb kerültem volna önmagamhoz, valami fontos, valami új és izgalmas megismeréséhez, alászálltam öngmagam sötét és vibráló bugyraiba...hűűűűűűűű
Szilveszter este gyönyörű havazás volt tényleg, annyira jól esett, harapni lehett ezt a ködös fehér tájképet, komolyan ilyen percekért tudom, hogy van valami univerzális szépség ezen a földön, ott rejtőzik s egyszer rádugrik hogy tisztára lefagysz tőle, s döbbentem pislogsz, hogy már megint milyen kis jelentéktelen vagy és a létezés meg milyen hatalmas és vacogtatóan brutálisan áramlik át rajtad...

Ha még egy könyvet találok véletlen a könyvtárban amiben titokzatos szemű szikár testű, helyes suhancfiúk csavarják el érett de izgága, zaklatott lelkivilágú kamaszlányok fejét és lesznek baromi szerelmesek egymásba mintha ez volna világ legegyszerűbb és legtermészetesebb dolga komolyan hülyére csapkodom a fejem a falba. Hogy hogy lehet az ilyen kamaszrománcos történeteket megírni, hogy az izgalomtól már ugrálok, kínomban forgolódom az ágyon, mert azért ezek nem happy endes love storyk de kábé olyan természetességgel szeretik benne a fiúk a lányokat, ahogy a valóságban ez kizárt, komolyan. Most csalódott vagyok, mert nekem sose volt ilyen kamasz koromban, hogy egy furcsa, koravén de aranyos srác bukott volna belém. Nah lehet, hogy a méretes lánc ami eredetileg a muskátlit tartotta a verandánk tetejéről lelógva meg a fekete acélbetétes bakancs a terepszínű gatyával meg keresztapám méretes kinőtt pulcsijával kombinálva hordott dizájnos viselet nem is épp a legeslegbizalomgerjesztőbb képet adta.  Plusz a feketével jó vastagon kihúzott szem meg a fekete körmök…jesszús, most se vagyok egy bálkirálynő, de azért ha kicsit alternatív vagyok se ennyire lepukkant…talán még van remény, mert úgyis mindig 16-nak néznek, a múltkor is voltam egy buliba ahol mindenki még középiskolás volt, épp negyedikes, s kérdezték én is a Kossuthba járok-e (gimi itt Sun cityben), mondtam nem, én egyetemre járok. Leakadtak, persze…Én is leakadok, mikor ahhoz képest, hogy öregnek, nem is tudom legalább 25-nek 26-nak érzem magam, nah nem mintha tudnám, 25-6 évesen milyen érzés lenni, csak tippelek, szóval rájövök, hogy csak 19 vagyok. Baromi szarul hangzik, meg furcsán is érzem tőle magam. Legalább olyan zavarba ejtő mint nézni a tükörben magad, és nem érzékeled, hogy az te vagy. Tudod hogy igen, mert ismered ezt a képet mert baromi sokszor láttad, de ez egy másik kérdés---/dejavu-m volt közben most épp, még valami, hogy nehogy már normálisnak érezem a világot…/ egyszerűen azt várod, hogy a tükörben a másik másfele mozduljon mint te. Legutóbb egy szűk kocsmai wc-ben kerültem ilyen Alfa típusú találkozásba magammal, amikor is odáig fajult a dolog hogy mikor levettem, hogy az a másik a tükörben én vagyok, de nem vagyok képes ezt értelmileg megélni, akkor odaérintettem az ujjam a tükörhöz….  Nah nem remegett meg a tükör mint a Mátrixban, azért az húzós lett volna, de majdnem megállt a szívverésem, mert azt hittem rám nyitnak, márpedig egy lány aki meredtem bámulja magát a tükörben és még taperolja is azt általában megnyugodhat, totál lököttnek fogják nézni. Én meg nem mindig veszem jó néven ha boldog boldogtalan értesül a megváltozott tudtaállapotomról. Mert valószínűleg ő még le se tagadja, mint ahogy az én barátaim teszik…de csak néha. Gyakrabban megmondják, hogy tényleg nincs minden rendben, de azt mondják semmi baj ezzel, azért szeretnek. Ezt azóta már nem hiszem el, mert rondán elhagytak, most már csak magam vagyok. Mint kiderült, még a szép és jó fej lányok is egyedül tudnak maradni…

 

Nem hiszem, hogy pont ma, fájó tüdővel és a lét merő utálatával életem volt és eddig egyetlen nagy szerelméhez kellett volna felmennem, amikor amúgy sem vagyok világomnál, de a hülye ember már csak ilyen. Nem is az volt a baj, hanem hogy a 2 hete tartó agónia úgy dorbézol bennem mint egy LSD-től megkergült fáradhatatlan kamasz, s csak a Xanax segít elaludni, ami valóban drasztikus, főleg hogy 3 hónapra legalább abbahagytam. Meg hogy nem is orvos írta fel. Nos, szó ide szó oda, leküldött mert a volt csaja ott kaparászta a  kaputelefon gombot mert ő kúrva szerelmes én meg hülyére vertem volna, hogy húzzál haza mert ha most még nem vagy totál roncs, akkor ettől a pasitól biztos az leszel, bár ahogy elnéztem, nem sok agya van neki a lelki retorzióhoz, de azért ne ítélkezzünk csak így nagy látatlanba. Fájt, hogy már megint hanyagolnak, hogy még egy csókot se kaptam, csak a szájam sarkába meg egy történetet hogy megint új csaja van, engem meg mi a francér nem szeret, egyátalán én mér tőle várom, hogy szeressen, hát nem hogy egyszer már végre vége volt ennek a hülyeségnek? Csak fél évbe tellett mire 4 hónap szerelem után összekapartam magam hamvaimból amit most 1 hónap alatt sikerült megint szétcsesznem… Pedig nem is vagyok belé már szerelmes, csak a lelkeinket láncoltuk össze valamelyik szétfordult,beszívott, berúgott pillanatunkban úgy hogy nem is vettük észre? Vagy inkább csak azért olyan fontos ez mert tényleg nagyon kedvelem még mindig és igénylem hogy mi jelentsünk már valami különlegeset egymásnak,olyat amit még nem  hordott hátán a föld, mert ez ne legyen semmi olyan ami már volt, ennek olyannak kell lennie ami abszolút sose létezett csak mióta mi ismerjük egymást. Mindezt azért mert senkit nem találtam még azóta akivel ezt elképzelhetőnek tartom? Noh de megint nem a lényegnél vagyok.

 Hát elindultam haza s sikerült megfogalmaznom valami magyarázat és teória félét az apokaliptikus hangulatom miértjeiről, spec hogy nagyon nincs kedvem már az egyetemre járni, holnap is vizsgám van 8-tól most épp éjjel 23 van s nem tanultam, hogy lesz-e sanszom átmenni? Nem imádkoztam, épp elég hogy a családban mindenki hittanra meg templomba jár s egy keresztel az előszobában kell együtt élnem. Szóval úgy éreztem, hogy: minek is járok egyetemre, hogy tanuljam elkeseredett emberek kitalációit, vért izzadt próbálkozások összességeit, amikor megpróbálják megmagyarázni amit mi itt csinálunk, leírni önmagunk, létünk értelmét, a világ nagy miértjeit, hogy miért lett belőlünk társadalom a káosz helyett s miért csináltunk globalizációt meg atombombát ahelyett hogy szerettük volna egymást és a földet? Hát könyörgöm ezt nem lehet, képtelenség ebben értelmet lelni s van egy sanda gyanúm hogy aki talált az vallásos vagy fanatikus, szerelmes vagy megfáradt s semmi egyéb, senki nem világosodott meg, hagyjuk már ezt, tudok én is alfába menni, klassz zsibogás jár át, meg az élet nagy harmonikus energia  áramlásába kerülve nagyon frankós csak el szokott múlni. Szóval most akkor megint irány bebiflázni még egy szociológiai magyarázatot akár az öngyilkosságra, csak hogy tudjam, hogy amikor végre lesz elég elszántságom meg elkeseredettségem, akkor nem pszichológiai okok miatt szúrom hasba magam, hanem társadalmi nyomás és egyebek miatt. Amúgy ezt meg akarom beszélni egy pszichológussal, kíváncsi vagyok, ő mit szólna hozzá. Ezen már nagyon jár a fejem, hogy hátha egy fehér köpenyes baromira tanult ember majd jól megmagyarázna engem meg a világot. Még neki is jobban hinnék mint magamnak vagy anyámnak. Elvégre, ő tanulta, ő már csak tudja. Szívesen visszamennék ahhoz a jóképű dokihoz, akinél még tavaly tavasszal voltam, szép szemei voltak, ez kárpótolt annak ellenére, hogy leosztott, mert valahol igaza van, egy lány ne legyen már egy érzelmi roncs, hát szép az ilyen?   

Jó, már 23:30, s nekem nem hozzák a tündérlányok a szemre az álomport, igaz most már nem lesz alvás, el kell olvasnom még egyszer a jegyzetet, legalább átmenjek, ha már ötös nem lesz, elegem van a pótvizsgákból. Fájó tüdővel és torokkal, álmosan és éhesen- mert nem enni az öncsonkítás egyik perverz formája ha már nem tudod magad más látványtalan és ingyen sőt, még ráadásul spórolós dologgal kínozni, hogy fájjon, ajánlom az éhezést!- dől belőlem a szó, írtam ma is egy verset, bár akinek viszem azt fogja mondani, hogy szép de snassz, azaz ez kábé annyit tesz hogy köznapi szavak, köznapi élvezet, kuriózum csak a metaforák tengerében lehet?

Holnap vár még rám egy állásinterjú, pizzériába pénztáros? Legalább lenne egy fix mennyiségű létezés amikor nincs időm pálinka után suttyogni a hűtőbe meg még 8 verset írni ebben a teljesen szétzilált állapotban s még 5 képet rajzolni spotán hogy kapjak frászt magamtól, hogy nem is tudok rajzolni s sose tanultam, most meg a volt rajzszakos b.nőm szégyelli magát hogy ő akkor most ettől úgy érzi hogy nem tud rajzolni. Badarság… én csak meg vagyok hasadva magammal, s azt képzelem, hogy tudok rajzolni, s jól képzelem, ezek szerint. És várni hogy valami legyen már, a rohadt nagy szenvedélyes szerelem hogy megtaláljon végre s ne nekem kelljen már egyedül a pofámat állandóan beverni mindeféle idióta falakba hogy lány vagyok, s ez általányban egy szívás, hogy olyan vagyok amilyen, az meg még inkább.