Harakiri meg egyébb nyalánkságok

Mert most nincs kedvem. Ezt érzem, kicsi bágyadt íz a számban, ezt érzem. Azt hogy a nappalok szépek, a nap süt, ma mostam és takarítottam, tisztaságszag járt be a lakást, és öcsémen kívül nem volt otthon senki. Boldoggá tett.
De este csak a hideg sötét szoba vár rám, éhes vagyok. Fáj a magány és én ezt gyűlölöm. Nem a magányt, hanem magamat, hogy érzem, hogy érdekel. Az is fáj, hogy aztékom is érdekel. Hiányzik és nem hiszem hogy ezt most jó volna, hogy ez kellene, de mégis a fejemban van és mindennél jobban vágyom rá, a testére, a lelkére, vele egy életre, ami sose lesz... csak a fejemben.
Lehet, hogy elköltözök otthonról. Csak mert elég volt, mert félek és nem akarok, mert erős vagyok és mennem kell. Ezt érzem. Hogy nem félhetek a saját erőmtől, s a világtól. Tudom hogy a szabadság, az igazi szabadság nem is létezik, s ha igen, csak magamban, csak ott találhatom meg. De úgy csábít az ismeretlen bizonytalan, ahogy méheket az illatos kelyhű virág, narkósokat a mély sikátorban álló díler, én is ezt akarom, igen, pénzen megvásárolni a boldogágot. Helyesebben diákhitelen...nem akarok ideológiai vitákba bocsájtkozni, hogy 3 évre megéri-e 4 milla adósságot generálni, hogy aztán ne legyen pénzem, se hova haza vissza mennem...megéri, ennél még soha semmi nem érte meg jobban.