Mert ez járt a fejemben egész este, úgy iszom be a látványod, hogy tudom, sikító borzalommal tudom, hogy lehet, soha többé nem látlak, (ahogy minden találkozásunknál így teszek, olyan bizonytalan a léted)elmész és vissza se nézel rám, mindegy mi volt kettőnk között, mert te azt hiszed, hogy szeretlek, ami igaz, de nem úgy ahogy hiszed, ez nem az a kapkodó, mohó szerelem, ez olyan, tudod, hogy ott vagy, a szívem húsába égetve örökké szeretlek, téged, első szerelmem, soha nem feledlek, soha olyan embert meg nem ismerek mint te, tudom, ez láng, ez a hozzád tartozás, hozzám tartozás sosem múlik belőlem, soha, soha nem tudlak kitépni magamból, mert akkor a szívemet kellene kiszaggatnom véres ágyából a bordáim mögül, s akkor meghalnék. De nem tudnám elképzelni, hogy veled éljek, nem te leszek az akivel eltöltöm a földi létet együtt, nem, azt nem, a lelkünk az ami örökre összeláncolódott, de a testünk, az már soha, ez az érzés egy makacs önhittség, egy felfuvalkodott keményfejűség gyermeke, hogy nem feledlek, minden, ami veled járt és jár fel nem adom, hanem ezüstdobozban ezüstboltozat alatt őrizlek téged édes zavarodott bukott angyalom…
Átmentem hozzá délután, akkor csak egy órára, aztán ő elment paktálni, én meg haza, hogy akkor 7-kor megyek át hozzá, nézünk filmet. Az egészből az lett, hogy megjött az anyja, mi meg a szobájában beszélgettünk, gitározott nekem és nagyon jól elvoltunk, csak aztán összebalhézott az anyjával, épp akkor mikor már majdnem azon voltam, hogy akkor ő aludjon és meg hazamegyek. De nem, összebalhéztak, Dávid persze : „Elmenjek?” Anyja: „Menjél!” így aztán go le, felhívta egy ismerősét hogy akkor nála alszik. Aztán rám nézett, s kérdni: „ Eljössz velem Makkosházára?” mondom, hát talán nem kéne velem beállítanod, azt mondta, nem gáz, szóval kigyalogoltunk Makkosházára, közben beszél és beszélt, sok mindent megtudtam arról hogy érez, de valahogy gyanítottam is az egészet, mert megváltozott, ezt azóta érzem, hogy leborotválta a rastáit szilveszterkor és utána visszajött Szerbiából. Arról se tudtam mindent, mint kiderült, hogy hogy volt ez az öngyilkossági kísérlet amibe majdnem belehalt. Igazából csak annyi, hogy
A haverja tényleg nem parált, hogy én is ott vagyok, aztán álmosak voltunk, menjünk aludni, a másik szobában volt egy baszott nagy franciaágy. Polóban meg bugyiban feküdtünk be, háttal feküdt nekem, hogy cirógathassam a poló alatt a hátát, ettől mindig bealszik. Igen, gondoltam rá, hogy mi volna ha szeretkeznénk, de ő azt mondta szeretni a b.nőjét, így nem is morfondíroztam ezen sokat, örültem, hogy később mint régen, mint ahogy vele kizárólag aludni szeretek, senki másnak így nem hagyom de vele csak így tudok, szóval a mellkasomra tette a fejét és cirógattam a tarkóját, az arcát a fülét, hogy megnyugodjon és rohadt jó volt ölelni magamhoz a forró testét, magamhoz vonni mint egy kisgyereket, védelmezni a karjaimmal. De egyszer csak felemelte a fejét, megpusziltam az arcát és aztán durr…csattt…robbanás és már mohón csókolt, tépte le rólam a ruhát és hatolt belém keményen és mélyen ezzel a delejes, édes aromával a testén, éhes húsos szájával, mely a mellbimbómra tapadt…Hamar elfáradtunk, de mindig ez van, nem is az a lényeg, hogy egyátalán orgazmusunk legyen, csak jó, ennyi, ő és én egymásba olvadva, ez vagyunk mi. Aztán meztelen testével mellémfeküdt háttal, és meg kinyitottam a szemem és majd meghaltam, olyan szép volt a vállától a nyakáig a bőr, ez az ív, így a válla fölött ahogy néztem rá, a majdnem kopasz feje, a Lion of Zion Dávid csillagos tetoválás a tarkóján. Ezt bámultam a félhomályban, és nem érzetem azt hogy kihasznált, azt éreztem, hogy most először Dávid nem is tudta, mi történt vele. Az hogy megkaptam, megint, még egyszer, talán utoljára, ezt az észbontó földi testet azzal a földöntúli lélekkel magamba olvaszthattam, szoríthattam, karmolhattam, nyalogathattam. És igen, gonosz vagyok, romlott kis kúrva, egy percre eszembe jutott, hogy most megcsalta velem a b.nőjét, de ez ilyen önigazoló diadal volt, hogy még mindig nem szeret senkit annyira, hogy velem ne feküdjön le. Ő még valahol mindig az enyém. Tudom, hogy kissé zavarban volt saját magától, láttam reggel, ahogy az erkélyajtóban állt majd megszűnő vékonyságában és tűzött rá a nap és tudtam, ahogy elsétáltunk a kapitányságig, mert jelenése volt 10-kor, hogy talán soha többet nem fog ez megtörténni, nem is fogom látni talán. Haza akar menni, megy az útleveléért az anyjához aztán go Szerbia. Talán sose jön vissza, talán elmegy a Bátyjához le a tengerhez, talán beáll katonának, mit lehet azt tudni. Talán csak azért mentettem meg az életét szombaton, hogy most úgy haljon meg hogy ne is tudjak róla, hogy úgy tűnjön el a földi létből hogy nem vagyok mellette, hogy ne haljak vele, nem vigye a lelkem magával…kár hogy már odaadtam neki…de én ezt nem bánom, soha nem fogom bánni hogy megismertem őt, soha hogy azt tettem amit tettem, soha…
