Úgy csapongnak a fejem az érzetek és a gondolatok, mint egy fényes kis flippergolyó a játékgépben. Rémisztő a sebesség, a csattanások egyszerre fülsértően és igézően csilingelőek, de annyira csak a szerencsén múlik hogy a mélybe zuhanok-e, vagy az összes pont az enyém lesz. Ez a legrémítőbb és a legmegigézőbb az egészben. A fáradtság, egész leigáz, nem lehet elmenekülni, a francba is, elfogyott a cigim, a kávém és nincs egy büdös vasam se… nincsen szerelmem, nincsen netem, se tv-m, nincs semmim, ebben a szobámban csak ez a kis számítógép kezdemény van, zene és könyvek, meg a fejemben a rohadt kis gondolatok, a szívemben mint paraziták élősködnek a vágyak, csak egy darab hús vagyok, egy bomló sejttömeg. A gyomrom asszem kezdi feladni a dolgot, iszonyatos feszítő fájdalom ül benne 2 napja. Totál kiakadok tőle. Ma nem ettem szinte semmit egész nap, de így se változott a helyzet, most meg megettem egy pici kocka sütit, ez volt az utolsó. Wolf Rain, hát ez a zene aztán tényleg marhára nem dob fel. De legalább holnap ha felkelek lesz hova mennem, vár a könyvtár és remélem, a gyönyörű üvegszínjáték előadás fog menni megint, a szikrázó kívánatos fényasszonyok kelletik majd magukat át a falakon hogy meleg táncot járjanak a szemhéjamon és ajkamon. Este el kellene menni Jatéba, ingyen lehet lemenni BTK-soknak, s Supernem koncert lesz. Jó lenne az agyamra valami eufóriát húzni, mert megőrülök ebben a csendben. Pénteken jó volt, addig néztem a TV-t ameddig jólesett, nem kellett a csöndben a szobámban ülnöm ( anyáék disznóvágásra voltak hivatalosak másnap reggelre, az egész család lelépett).
Aztékom ott virít az asztalon a számítógépemen háttérképként… biztos hogy nem segít hozzá semmi elfüggetlenedéshez és egyéb dolgokhoz, de kell hogy lássam, mert sok minden eszembe jut róla, pl.: életem utolsó legboldogabb napja, amikor este azt hittem hogy megválthatom magam, és mindent olyan naiv gyermeki bájjal elterveztem, és rettenthetetlen voltam, oh hát persze. Az jut róla eszembe, meg hogy mennyire hiányzik és mennyire végzetesen nagy pech volt részemről vele összeakadni. A vicces, hogy kártyák szép jövőt jósolnak nekünk, másodjára, és harmadjára is csak azt mondták, hogy jó lesz ez, megtalálja mellettem a világban a helyét meg ilyenek… hát komolyan, minek is foglalkozom ilyenekkel? Azt hiszem, a tej amit iszom már romlott, végül is, tegnap járt le a szabija. Nem érdekel, ez se. Norbi (göndörke, akinek a pol. órán a kishajót hajtogattam) meg nem hiszem h holnap már hazajön. Ma Józsival kellett volna találkoznom, délután, erre kb. fél hétkor írt egy sms-t h sorry de vendégei jöttek, majd máskor. Thanks, hogy te is gondolsz rám. Ani tegnap meg korházba volt, ma hívott fel és mesélte, tiszta kiakadtam. Minden befásult és haldoklik körülöttem. A rabság, ami itthon van, ez a rabság a kikúrt 5 négyzetméteren a szobámban elszigetelve pedig egy kegyetlen gyilkosság. Gyűlölöm, gyűlölöm ezt a magányt. Egyszerűen nem bírom elviselni. Nem a pasi hiányról van szó, hanem erről a gusztustalan kis szobáról amiben élek már 3 éve, olyan mint egy alagút vége, egy kút mélye, egy olyan hely ahonnan nem üzenhetek, ahol nem tudok élni, mert nem kapok levegőt… valaha egyszer tényleg megszabadulok ettől a helytől??? Lehet hogy igen, a kérdés, hogy kibírom-e addig…
