Harakiri meg egyébb nyalánkságok

Az új elhatározások, az új célok pont olyan védtelenek mint egy csecsemő, ha nem óvod őket állhatatosan egyszerűen beledöglenek az életbe. Állhatatosság kell meg kitartás…de nekem mikor is volt ilyen? Csak az eleve elcseszett dolgokkal kapcsolatban létezik bennem a legyilkolhatatlan tántoríthatatlanság, máskor azonban minden szépen kitalált tervemnek hátat fordítok, mert nem értem őket, rájuk álmodok, és már nem értem, hogy kerültek oda, honnan származnak, ki az aki kitalálta őket, nincs ennek semmi értelme, egy merő nagy hülyeség az egész, mert ki vagyok szolgáltatva ész nélküli, hiperaktív hangulatváltozásaim kényének kedvének, s ettől van az hogy képtelen vagyok felfogni és megragadni önmagam. Tegnap szép volt a létezés, megint, hiába voltam a 4 fal között, tudtam hogy mit akarok s hogy el is fogom érni. Tudtam, hogy változni akarok és tudtam hogy hogy akarok, az egész manifesztációm mint egy mozifilm pörgött le a szemem előtt és én kéjmámorban úsztam, annyira tetszett. De ezt az érzést nem birtokolhattam sokáig, egyrészt meg megtudtam hogy megnyerték a lottót, másrészt voltam olyan idióta hogy visszadobjam a vizsgám mert hogy nekem nem kell a kettes így mehetek megint, aztán meg…meg nem volt olyan belátható, hogy tegnap hajnali 1-kor hogy is állt össze a meghatározott és kitalált módozatok összessége, amiből megszületett egy új élet. És be kellett ismernem, hogy aztékom ott áll, a sarokban néha, de ott van, nem tudom a jövőt nélküle látni s nem tudom ezért nem gyűlölni magam! A fájdalom úgy cikázik bennem az örömmel szeretkezve, hogy hol egyik hol másik feszül jobban nekem, én meg tehetetlen vagyok, csak az a baj, hogy a gyönyör tovatűnik, de a fájdalom az leül az ember mellé, s nem tágít. De mit számít…nem szabad, csak tudni kell,ennyi, szerethetek is akár, csak legyen a fejemben a tudat, hogy sosem leszek ezzel az érzéssel boldog, azték félistenem lelke sose éhezik az enyém után, ez a gusztustalan mocskos nagy igazság. És valahol még sem igazságtalan, mert vannak olyan srácok akik két kezüket kitörnék, hogy engem megkapjanak, de nem fognak soha. Itt valahogy mindenki szív, hát miért én legyek a kivétel? Csak igyekszem azt az eddig bennem szunnyadt ősi erőt megőrizni, ami aztékom hívott életre, s melengetem a szívemre, nincs mit tenni. Kíváncsi vagyok meddig fog tartani, amíg azt érzem, hogy nekem le kell tennem a cigit, hogy a lelkem az hagyján, de a testem is gyatra => sportolni kell, valami küzdősportszerűséget, meg persze a régi szívem vágya, tetováltatni. Jah, persze, ha lehet, közbe munkát találni meg elköltözni…hihihihi…Nem baj, tudom is én mit csinálok, de amíg csinálom, nyilván nem őrülök meg mint most, és egyszer tényleg azt mondhatom, hogy nem orgiáznak bennem a sötét gondolatok…ahogy tegnapi fennhéjázó és elbizakodó blog bejegyzés-címem hirdette. Mellesleg leszögezem a tényt, hogy a pálinka gyógyír a zaklatott lélekre, ha már a cigit ugye elvetettük, de ha az nem elérhető, megteszi a gusztustalan ízű gyógynövénykivonat (nem az Unicum) 40%-os alkoholtartalommal, amúgy meg ha szarul van az ember, kúrvára ne hallgasson Radiohead-ot... nem ez az a műfaj, amitől elkezd buzogni az emberben az endorfin….