A lehunyt szemeim nem rekesztik ki a zenét, a szüntelen dübörgést amitől szét akar repedi a koponyám, 1 órán keresztül vártalak téged a füstös kis mosdóelőtérben, pedig tudtam, hogy nem jössz, mert mondtad, mert felhívtalak és elkezdtem félni hogy komolyan vetted, hogy nem leszek veled, és tényleg, és nem érdekelt téged az egész, leinni se volt kedvem magam, iszonyatosan fájt a fejem és nem akartam mást csak hogy a karjaidba bújhassak és megmondhassam hogy veled akarok lenni, szükségem van rád, védj meg. De nem voltál ott.
Aztékom igen, találkoztunk, s félrészegen a homályban próbáltam kutatni, ki ez a srác, de valahogy nem igazán értettem ki ő, mi ő és hogy miért tetszett. Most nem éreztem azt. Azt hogy : hűűűűűű. Tudom milyen a teste, tudom milyen amikor velem van, hogy beszél és hogy néz rám. Nem jelentek neki semmit egy ismerős lányon kívül akit megfektetett s akivel olykor dumál msn-en. Idegesített a tudat hogy ő azt gondolja hogy én még mindig epekedek utána. Mert már nem, Zoli után…nagyon nem! Aztán összeismerkedtem egy elég jóképű sráccal, de mikor végül elment a kajáldából ahova beültünk, iszonyatosan hálás voltam. Mayának is hogy fizette az estémet, akkor is ha nem is táncoltam nagyon, a koncerten annyian voltak, hogy majd meghaltam, a nagyobb klasszikusokat azért sikerült meghallgatni. Akkor is ha sírni akartam, ha csak Zolit vártam, aztán meg dacból nem gondoltam rá, aztán megint hiányzott, egészen addig míg haza nem értem, aztán Angel Ost.-ot hallgattam, hát ettől meg csak rosszabb lett. Ültem a matracomon, csöndesen és szívszaggatón csorgott elő a hangfalból a zene, én meg csak bámultam előre és próbáltam megkeresni az okát a fájdalomnak ami mar belülről, keresni az utat, hogy sírhassak, hogy jobb legyen, hogy vége legyen de nem sikerült, csak szipogva elszenderedtem, józanul és dideregve.
A reggel se talált barátságosabban, már a kedvenc tükörtojásevés se vidított fel. Most meg mennem kell, tanulni vagy valami, nem haladok előre egy centit se, csak ne járna folyton Zoli a fejemben. Vele szeretnék lenni, és minden mocskos titkomat bevallani, s remélni, mélyen remélni hogy akkor is megfog amikor nekem nem lesz erőm állni. Tudom, hogy nem lesz így, nem fogom bevallani a szarságaimat. Nem fogom elmondani neki milyen sebezhető, fáradt és beteg vagyok belülről, hogy evett meg a depresszió, az alkohol és a gyógyszer, hogy vágyom a semmit, a halált, a véget, a csöndet mert elfáradtam a kiútkeresésben, hogy nincs jövőképem, nincs semmim igazából csak a puszta létezésem. Egyetlen ilyet sem mondok el neki, mert ő is csak egy férfi, aki bántani fog, most hogy már kötődöm hozzá nincs visszaút, nem lehet másként. Nem akarok vagy nem tudok boldog lenni, már magam sem tudom, nem ismerem azt az állapotot, hogy lehetnék mégis az, amikor valahányszor valami hasonlóhoz érek rám tört a pánik és a rettegés, és elkezdek visszakozni, elhátrálni vagy csak nemes egyszerűséggel tönkreteszem, otthagyom, rácsukom az ajtót és ágyő.
