Öt nap maga a kénköves pokol, véget nem érő kárhozat, öt nap öt évszázad, öt nap…ma van az ötödik nap. Azóta várom hogy vissza gyere hozzám, göndör hajú kerubom, azóta ég a bőröm forró kezed után, s szájam krémesen lágy csókjaidra, tested melege évszázados fagyokat olvaszt le a szívemről, s ha nevetek, édes, igazi szikra van a mosolyomban. Csak te nem vagy itt hogy láss, s én téged. Hányaveti mosolyod összeragasztaná széttört íveim, és talán elhinném, hogy nekem is van világ, úgy mint sok más embernek. De mégsem, mert nekem ez van a fejemben:
Attól rettegek, hogy szörnyűségek fognak történni velünk, vele, velem. Attól félek, hogy mire elérném azt, hogy igazán boldog legyek, mire odaérhetnék és megfoghatnám a valóság valódi boldogságát, szétmállik minden a kezemben. Attól félek, hogy hibás leszek, azért félek mert tudom, hogy hibás leszek. Attól félek, én nem az a lány leszek, aki férjhez megy, némileg lenyugszik és gyerekei születnek. Attól félek, én az a lány leszek, aki meghal, aki elveszik, aki egy égő és fájó emlék lesz kevesek szívében, h aztán kitöltse rendes emberek rendes szeretete. Annyira félek önmagamtól, a múltamtól, ahol minden Dáviddal és halállal volt tele, látom magam vele, mindig vele vagyok amikor arra gondolok hogy meghal. Látom, ott a fejemben, ezernyi szenvedés, fájdalom, ezernyi keserves könnyhullatás, ezernyi módón törik szét az életem, ezernyi meg ezernyi darabra. Miért nem tudom magam Norbival látni egy lakásban, boldogan élünk, szeret engem, én őt és világ kerek. Hogy összeházasodunk, hogy gyerekeink lesznek. Miért nem látok soha ilyeneket? Miért csak fájdalmat látok, hazugságokat, kegyetlenséget és őrült szerelmet, ami csak halálra sebezni tud, miért a fájdalmas halál a vége mindennek???
Én vagyok a hibás? Én vagyok. Mert már nem hiszek abban, hogy boldog lehetek. Már nem hiszek a szerelemben, nem hiszek senkinek, semminek. Szeretnék, őrülten szeretnék, mégsem lehet, tudom, hogy nem, ez a legkegyetlenebb. Hogy tudom hogy nem, de nem értem miért...
