Minden nappal mélyül és átalakul ez a furcsa állapot bennem, hihetetlen és életveszélyes a bizalom és csend, egy világ amiben nincs senki ( hosszú idő óta tudatosan, megélve és nem gyűlölve, hanem hálásan ) csak én, egyedül én.
Hiába nyit felém a Peti, nem tudom elfogadni. Nem tudom szeretni. Nem tudok érezni, ha nézem, semmi nem ragad meg. Pedig nagyon szuper vele beszélgetni. De tegnap találkoztam D.-vel. Azzal a D.-vel, igen, életem első szerelmével. Ő még mindig megborzongat, még mindig eszméletlenül szépnek látom őt, gyönyörű sebhelyek tarkította kölyökképű látomás. Nem tudom nem szeretni, nem szépnek látni. Már írtam egyszer hogy ez nem az a mohó szerelem már mint volt, ez egy csendes, megadó szerelem, ami kitörölhetetlen. Néztem a napfényben ahogy ült és mosolygott. Jókedvű volt! Nem olyan ihaj csuhaj, de nagyon rég nem láttam ilyen kiegyensúlyozottnak, hogy nem csak arról szólt a beszélgetés, hogy áh, szarok bele stb. meg kell egy kis ez meg kell egy kis miújság mert felfordulok, annyira nem bírom a világot. Most is szarik bele a dolgokban javarészt, de nem látom rajta azt a depressziót és feladást, mint egy éve, amikor még együtt voltunk. Rettenetesen jó ezt látni, most kevésbé aggódok miatta.
Aztékommal is találkoztam, vittem neki a tik-be a cd-ket. Ő is szép, de már megkopott a fénye, D.-t sokkal szebbnek látom most például, érdekes ez számomra. Aztán később Jatéban is összefutottunk. Néztem a gyönyörű rasztáit és a pólóból kikandikáló tetoválást, és azon gondolkodtam, hogy te jó ég, itt senki nem tudja, de én ezzel a különös sráccal bizony lefeküdtem. Hűűűha.
Talán örök élet hat nap olyan férfit fogok keresni mint D. Akkor legyen. És így van, őt keresem, azt a virtust, azt a vehemenciát, tüzet és bukottságot, ami benne van. D.-ben minden benne van majdnem, ami gyönyörűvé tesz számomra egy férfit. Bátor, barátokhoz fedhetetlen, vakmerő, hepciáskodó de ha már kötözködik, utána férfi módjára verekszik is, intellektuális, olvasott, érzékeny, művésztípusú ( mint én, ilyen nem egész a földön élős lélek ) , nincs is szebb mikor rajzol valamit őrületet, vagy gitározik. Az a baj, hogy azt hiszem, hogy többé soha senkiben nem fog keveredni a szerb virtus, a drogos lecsúszás és művészhajlam úgy ahogy D.-ben. Az az erő, az a kisugárzás, nem hiába nézik meg az utcán annyian. Különös, de gyönyörű. ( Azt hiszem, mégiscsak lesz egyszer egy Lion of Zion –os tetkó. Nem fogom tudni megállni )
Észrevettem hogy mostanában megint sokat beszélek D.-ről. Nem biztos hogy jó ez, de az se hogy rossz. Nem jelenti azt hogy akarok tőle valami. Nem, ezt nagyon nem jelenti. Nem jelenti azt hogy nem vagyok nyitott másra. Mert nagyon is. Arra aki úgy megfog, ahogy D. is tette. Ahogy Gyuri tette, ahogy azték tette. De ez az egész nem rendelésre jön, és nem is akkor amikor várom, meg amikor erőltetem. Amit többé sose teszek ( elég volt nekem a Zoli kicsapó szihopataizmusa a hétre, a baszogatós sms-kel meg miegymás…)!!
Ez a magány és „várakozás” pedig sose volt édesebb, mélabúsabb és elviselhetőbb, egy magány, amit szeretek, ami nem okoz fájdalmat. Döbbenetes….
