A valóság élményét úgy mossa el az őrület, mint ahogy a folyó partját viszi el a sodrás, lassan de biztosan. Lassan megint nem lesz kapcsolatom a világgal, se igazán magammal, a félelem már így is a csontjaimra jegesedetett, én pedig rab vagyok, szolga, nincs menekvés, nincs feloldozás, menedék vagy óvóhely csak a puszta létezésem virít a mindenségben fedetlenül, hát persze, hogy megtalálnak, mindig de mindig megtalálnak. A hétvége az volt a merő szenvedés, az idő úgy csorgott rajtam mint valami sűrű, ragacsos szirup, aludni meg már egy luxus fogalom számomra. Rám tört lidérceimmel nagyon mókásan telt az idő, és rögeszmém lett, hogy többé nem fogok tudni szeretni, nincs hely a szívemben, nincs hitem, nincs kinek, nincs minek, magamnak az egésznek, én nem értem, én nem élvezem, lehet hogy én rontottam el, de valaki magyarázza meg, hogy meddig lehet bírni, ennyi szarságot akár büszkeségből meddig lehet tűrni. Egész eddig csak ez, a kitartás és a büszkeség tartott életben, de mostmár szarok a büszkeségre, rohadtul szarok az egészre. Nem érzem otthonomnak ez az szobát se ezt a lakást, már ezt a várost ezt az országot, ezt az egész világot se és csak folyton az jár a fejemben, hogy meg fogok halni…és nem marad belőlem semmi, puszta emlékek, aztán pedig azok is meghalnak az idő sodrásában. Elveszem, elnyel a semmi, ez a fojtogató látomás, mások hogy tudnak létezni, egyszerűen nem értem, hogy élnek úgy hogy nem kérdőjelezik meg a saját létüket, miért nem zavarja őket az élet hiábavalósága, reménytelensége, miért nem riasztja őket a halál, miért nem? Vagy máskép megfogalmazva, engem miért igen?
Újra Dáviddal akarok lenni, megint, középiskolás, a legboldogabb időszakom, édes tudatlanság, bezárt kis világ és Dávid, aki mindent elindított, mindent szétzúzott. De közben iszonyatos jó volt, közben sose félem haláltól, az élettől, ha ő velem volt, semmi se bántott, senki se érdekelt, közben én szabad voltam…ezt talán már soha nem kapom meg, mert bízni már nem tudok, mindenkire számítóan nézek és nem várok egyenességet, hasznot húzok belőle amíg lehet, és aztán nem érdekel, nincs lelkiismeretem, ez tény, de én ezt megengedem magamnak, és vessem az rám követ aki azt hiszi, joga van felettem ítélkezni. Nah jó, ez kicsit erős volt… úgy is csak egy nagyszájú, idióta, neurotikus kislány vagyok, ezt mindenki tudja, egy évben csak 2x olvasok klasszikusokat és már otthon is simán iszom, nem lehetnek kemény kontatjaim a drogokkal, mert belehalnék a szívem meg a pánikroham miatt. Ami nagyon gáz, nekem el lehet hinni. Ilyen ez a reggel, a kávém íze iszonyat pocsék, kb. mint az idő… ihaj csuhaj….
