Olyan erősen szorítom össze az álkapcsom, hogy belekönnyezek, így legalább majdnem olyan mintha sírnék, de szívemen akkora a lyuk, hogy már nem is élek, olyan régóta meghaltam, hogy elfelejtettem, nem fogtam fel egészen, csak a kezem úgy szorítom hogy hallani vélem a törő csontok robaját , mert érzem benne a kezed, érzem a valaha volt érintéseid, a szám véresre haraptam, de érzem, ott omlik szét rajta minden csók, amit valaha adtál, amit követeltem, amit mostmár késő volna kérni, amit nem akarnál már neked adni. Nézlek ebben a halott, esti, esőtől csatakos városban, ahol ülünk, hányszor ültünk már ugyanitt, és te mind szebb és szebb leszel. Tudom, hogy holnap majd nem érzem ezt, elmúlik a fél szelet kenyérre megivott sör agyzsibbasztó hatása, de az ágyam egy jégverem, a testem pedig benne csak egy halott tetem, megszeppent, megtört, néma, az a fájdalom amit érzek végtelenné lett bennem, minél közelebb van a bőröd, annál jobban tudom, hogy csak vízióm van, csak egy ködös látomásom, csak míg megyek, ne volna ott az az édes illat, az a felkavaró tömény eszencia amit mindig érzek, ami ömlik belőled, ne hajolj közel hozzám, szétreped a bőröm a kíntól, a vonzástól és taszítástól, minden ami vagy, bennem született meg és halt szétáradó halált, nálam jobban senki se tudja ki voltál, ki lehetnél és ki nem vagy. Nem kell jeleket vésetnem a testemre hogy tudjam, hogy lássam hogy bennem vagy, kitörölhetetlen sejtanomáliák csúsznak részegen érfalamban, esélytelen minden próbálkozás, nincs ellenanyag, s ha lenne se kérnék, mert minden amivé lettem az miattad van, te tettél azzá amilyen vagyok, egy életen át mint teremtményed, alkotásod létezem. Hozzád mentem, mert összeboronált minket a Sors, amíg nem figyeltünk, amíg félrepillantottam minden ami lehettem volna nélküled, már nem is létezett. S te tudod a legigazabbul, hogy ez így van, te tudod a legeslegjobban, hogy örökké 17 akarok lenni, veled eljegyezve, halottan és küszködve, gyötrő iszonyatok között mégis volt egy OTTHONOM! Benned laktam s nem érdekelt hogy huzatos, hogy beázik, hogy düledezve akármikor összeszakadhat a fejemre, mindegy mennyire fáztam, milyen sötét volt és hogy csak néha pislant fel egy kis láng, mindegy milyen messze volt mindez az élettől, milyen közel a halálhoz, azóta árnyék vagyok csak, a te árnyékod, hiába teszek meg kilométereket, mindig ugyanott vagyok, ahová érkezem, ahonnan indultam, ahol mindig vagyok..…örökké Veled.
Genezis
Kis akkordok gördülnek szívszakasztóan remegő szempillámon
Alatta fekete folt, ahol a szemem volt, vicsorog egy megtört sanzon
Tenyerem veszélyes íze lüktető sikoltás és sósan megtört bizalom
Szorítása szívemen utolsó reményem, egy utolsó satnya sanszom.
Csikorgó haláltusa, a lidércek búgó szimfóniáit hogy többé sose halljam
Idegesen kacagva csökönyös ujjaim sósavval hiába is marattam
Roncsolt kis csonkjaim kérlelhetetlen igazságával magamra maradtam.
Tompa körmeimmel bézs alakomra új bánatos ívű hajlatokat rákarmoltam
Zajos szenvedélyemből egy lehulló koppanást megadóan hozzákarcoltam
S a hajnal előtti utolsó pillanat fodrozódó fekete óceánjában megmosdottam.
Sistergő métely kacérkodik az űrként tátongó csend szemében fesztelen
A szélén csüng valami gerjedelem félig aléltan s várja hogy felébredhessen
Ha látszódna, ahogy én meghalok, arra várnék, hogy egy angyal megmentsen.
