A Magánynak éles karmai vannak amellyel szétkaszabol, a Magánynak éles nyelve van amivel karistol, a Magánynak éles tépőfogai vannak amivel szétmarcangol.
Szomorú vagyok. Bánatos, szívszakasztóan egyedül maradtam. Saját magamnak szívszakasztóan egyedül a múlttal. Itt állok, és végig kell gondolnom. Végig, hogy amióta itt vagyok, amióta először szerelembe estem, volt-e valaki aki őszinte volt hozzám? Azt kell mondjam, egy emberről biztosan tudom, hogy szeretett csak erről elfelejtett szólni, a többi csak vonzódott hozzám, testileg és lelkileg, de az nem volt szerelem. Ez az egyetlen egy Máté volt. Tudom, hogy ő tényleg szeretett, csak én akkor mást szerettem, ő meg elfelejtette mondani, amikor kellett volna, aztán már nem lehetett visszacsinálni. Most Anikóval van, remélem őt is úgy szereti mint engem, mert Anikó megérdemli. Az összes többi pasi, és én D.-t is ide sorolom, mert rohadtul szeretett, csak épp őszinte nem volt soha rendesen, meg az összes többi, Gyuri aki meredeken átkúrta a fejem, mert úgy csinált mint aki belém van zúgva, de kiderült hogy hírből se. Meg a stb. A György, az András, a Norbi, a Zoli (aki a koráról hazudott…). Sehol egy ember aki őszinte lett volna. Mindenhol csak a kibaszott hazugságok. Mindenhol csak ez. És amikor ezt megértettem, amikor ez feltűnt (olyan szombat este táján) egyszerűen zokogni kezdtem. Őszintén csak egy ember volt szerelmes belém. És én azt sem szerettem viszont… tragikus. Elkeserítő. Olyan bánat ül a szívemen, hogy kedvem lenne …nagyon sok mindenhez. De csak a sírás maradt. A sírás, amire éveken át képtelen voltam. Most úgy hull a szememből a könny mint a záporeső és lehetetlennek tűnik hogy ez kő a mellkasomról eltűnjön. Egyszerűen minél tovább megyek, minél idősebb leszek annál többet és többet értek meg az életemből, de ezek után már nem igazán akarok. Ezek után kezd elegem lenni.
És valahol szégyen, valahol gyengeség, valahol titkolni való kis szenny, hogy ilyen védtelen vagyok egyedül, ilyen elkeseredett, ilyen vágyódó. Hogy is mondhatnám el, milyen nagyon kétségbe vagyok esve? Tegnap este Makkosházról olyan ¾ óra alatt gyalogoltam be ahelyett hogy szép biztonságosan buszra ülök, de nekem gyalogolni kellett, látni a vasárnap esti kihalt sugárutakat olyan volt mint egy kegyelemdöfés, mint egy pofádba ordító tábla: EGYEDÜL VAGY! Portishead: Roads számát hallgatom napok óta, magány magány magány ezt lehet kiolvasni a szememből, a ruhámról, a hajamból, a rohadt nagy magányt. Azt hogy becsavarodom, pedig csak 6 hete hogy nincs senkim.
Annak hogy nem vagyok hajlandó megalkudni iszonyatos ára ez a mostani helyzet és érzés. És én dacolok és harcolok, hogy de megéri, bazdki megéri, jobb lesz, esélyed lesz így az őszinte szerelemre, ne ásd el magad, ne hagyd magad, az nem te vagy! És nehéz nehéz nehéz és fáj és borzalom, mintha facsarnának, szorítanának, fojtanának, ne ne ne hagyd abba kérlek hagyd abba eressz el, hagyj élni hagyj szeretni, hagyd hogy boldog legyek...egy kicsit kérlek Élet feledkezz meg arról hogy itt vagyok... amíg még tényleg itt vagyok.
