Leperegnek az ámítások magamról ha egyedül maradok, ez az igazság pedig éles, karcos, vakító, nem is tudom hogy szeressem vagy fáj. Nehéz egyedül lenni, ennyire egyedül lenni. Nem sok barátot mondhatok a magaménak, aki foglalkozik is velem, vagy kihúzna a szarból amikor bajban vagyok. De persze az a pár mindig itt van, az a pár velem van, és az már több mint a semmi. A lelki magány az igazán fullasztó olykor, a világom csöndes burka néha rám feszül és akkor olyan mintha börtön volna.
Szerelmes szeretnék lenni, ez az igazság, úgy mint Dávidba, az első szerelmembe, az az érzés, a szerelem volt, tudom. Talán kétségesnek tartható, honnan is tudhatom hogy szerelmes voltam, de azóta megismertem egy pár pasit, és csak aztéknál éreztem hasonlót. Hogy megremeg a gyomrom ha látom, hogy kínkeserv minden perc nélküle, hogy nem kell más pasi, és ez a leglényegesebb. Amikor Dávidba szerelmes voltam, nem akartam mást csak őt, vele akartam leélni az életem, hozzá akartam feleségül menni ( az a fránya eljegyzési gyűrű ne lett volna üvegből…lecsúszott, kúrvára lecsúszott az ujjamról, kettétört, mint az álmaim…) és tőle akartam gyereket. Senki más nem ért a közelébe se. Ezt az érzést akarom, megint, ezt a csodát ami megszületik az emberben, félelmetes, lenyűgöző és eltörölhetetlen, az emléke örökre megbillogoz. Mert amikor szerelmes voltam, a világ kerek volt, célja volt benne mindennek még nekem is! Nem voltam elveszett, nem voltam üres, voltak vágyaim, álmaim, terveim, mert benne volt Dávid is a világban, a létezésemben és nem voltam elveszett! Ezt az érzést azóta nem éreztem.
Annyira szeretném elhinni, hogy lesz még ilyen, hogy nem ez volt az egyetlen. Nem tudok nélküle élni, nem tudok nélküle senkivel se lenni, ezért is lett vége a Zolis ügynek, mert rájöttem, hogy nem őszinte, hogy persze, jó vele az ágyban, lovagias rettenetesen ha meghívásról van szó, visz ide oda kocsival de valójában nem vonz a személyisége, nem vonz a lénye, semmit se ad, csak feldühít és elkeserít, hiszen nem ő az akit keresek, nem látom magam vele a jövőben, hisz nincs is jövőnk együtt. Becsapás, hogy becsaptam magam, és sose megy, csak kapkodok, csak rohanok ide oda, mért nem tudok én megnyugodni? Rettegek egyedül olykor. Most hogy Zoli is over, rettenetes üresnek tetszenek a mindennapjaim. Én vagyok benne, én egyedül, hogy szembenézzek magammal. Megint. Szembenézzek a világ iránti iszonyatos félelmeimmel, egyedül hogy kénytelen legyek a létezésre, az élet megélésére, segítség nélkül, erre kell hogy ítéljem magam! Nagyon nehéz, nagyon ijesztő, nagyon fájdalmas, már most az pedig csak vasárnap hogy elhatároztam, vége Zolival. És mégsem tántorodhatom meg, mégse menthetem fel magam, kapadozhatok a következő pasihoz (őőőm….én csak… a Peti a hibás, hogy megint felhívott, annyira randizni szeretne velem, én meg azt mondtam, majd a jövő héten….a francba, jól van, kúrvára csak találkozunk, igen, ha nem érzem azt hogy: hhűűűűű, akkor esküszöm a Szűz Máriára, nem erőltetem!!!!). Katasztrófa ez az egész, jó? El vagyok keseredve, még akkor is ha néha fel- felvillanyoznak dolgok, a szabadság, de ez iszonyatosan nehéz nekem. De persze, ami nem öl meg, az csak erősebbé tesz, nem igaz???!!! :S
