A napjaim majd mindig ugyanarról szólnak, az érzéseim majd mindig ugyan olyan ívet futnak, nem is tudom, akkor ez most már monoton?
A lekérdezés befedi az életem, levegőt alig lehet tőle kapni, hozzám nőtt, mikor vége lesz, és mostmár mindjárt vége lesz, mert már csak 5-öt kell megcsinálnom. Akkor megint az lesz, hogy ha felkelek reggel és nem megyek sehova, akkor nem fog eksztatikus –kéjes örömöt okozni, mint most. Amikor felkelek, megint el leszek veszve, kallódva, tanácstalanodva.
Lassan itt a vizsgaidőszak is, a fene egye meg, most sokkal többet kellene teljesítenem, úgy hogy első félévhez képes sokkal de sokkal kevesebbet jártam be. De ez még hál istennek egy iciri-picirit odébb van. Most még behunyom a szemem, nem is látom, hogy van vagy volt valaha ilyen.
Minden nap hiányzik a szerelem az életemből, a meg nyugvás azon formája, hogy ott van velem valaki, aki tényleg klassz, akit tényleg tudok szeretni, meg úgy az egész, ami ehhez és evvel jár, mikor van az embernek egy társa és kölcsönös a szerelem. Minden nap.. főleg amikor iszom.
Minden felerősödik, a létem jelentéktelen mirinyó voltának a tudata, a világegyetem kisismerhetetlen nagysága és hatalmassága, hogy vacogva összekoccannak a fogaim, az élet láthatatlan végű íve feszül ilyenkor felettem, fekszem részegen a töltésoldalon a fűben kifulladva az „én löklek le a domboldalon és nem te engem” játéktól, amit a Marcival játszottam ( aki megvan vagy 180 cm az én 159 cm-hez és kb. 90 kilós az én 49 kg-hoz képest!). Szerettem volna órákat ott feküdni, hogy bámuljam az eget, a fű szél keltette sistergésével a fülemben, a hideggel, a parti csenddel, sárga glóriával a fejemen a mögöttem álló utcai lámpából. Szép is lett volna, de menni kell tovább, azaz nevetni, hónapos feszültségek olvadnak le a szívemről és könnybe lábadna a szemem ha tudna a gyönyörűségtől hogy szeretek élni!Életemben talán soha vagy csak annyira régen, hogy én már nem emlékszem, nem voltam még ilyen rajongó az élet felé, nem ragadott meg, nem voltam ilyen biztos benne, hogy nekem élnem kell, akármi van és főleg nem voltam ilyen optimista. Ez a kettősség félelmetes, hogy megfér bennem a szomorúság a magánytól és az élet iszonyatos szeretete. Részletek, szinte világítanak, hogy figyeljek rájuk, apró kis szépségek, darabok, töredékek vonják magukra a tekintetem és mintha belül léteznék, belül élnék, a hús és a csont alatt vagyok, mélyen belül, onnan kandikálnak ki a szemeim.
3 hete nincs közöm senkihez, mármint férfihoz, nem hoztam idióta, elkapkodott, szar döntéseket és kijelentettem, hogy ennyi, mostmár megvárom, amíg megint szerelmes nem leszek, és csak azzal akibe bele vagyok esve, semmi „majd lesz jobb is”, meg „elmegy”.
Mindenki nagyon büszke rám. Én is magamra, de ettől még néha nagyon szenvedek. Bár, azt hiszem, hogy ez természetes. Így aztán lehet, hogy kevesebbet fogok ide írni, nem akarom ismételni magam, úgyis míg egyedül vagyok, folyton az élet és a szerelem kiismerhetetlen voltán fogok morfondírozni, meg az élet eredetén és értelmén, meg ilyesmik, amik mindig eszembe jutnak, mindig foglalkoztatnak.
De első sorban leülök és Dean R. Knootz fogok olvasni, amit imádok és már csak két könyve van a könyvtárban amit nem olvastam, azt most kivettem. Töménytelen könyvet fogok elolvasni, iszonyatos könyvéhségem van, ha valaki lát kicsit kócos barna hajjal, könyvel a kezemben csüngve valamelyik padon, akkor ne ijedjen meg, minden okés, csak pótolok.
