Nem éreztem azt hogy egy kúrva nagy kő esne le a szívemről, nem volt lélekemelő gyönyör vagy fékevesztett extázis. Csak ültem a buszon, 10-kor dorozsmán, és készen voltam az összes kérdőívvel. Vasárnap este. Néztem a hatalmas holdat, a kis csillagokat és üresnek éreztem magam, mint akit lecsapoltak, kikapcsoltak. Néztem az ismerős utcákat, ahogy elsuhannak mellettem, és megfosztottnak éreztem magam. Pedig tényleg hatalmas öröm volt befejezni, amikor az utolsó pillanatokban is úgy tetszett hogy nem fog sikerülni. Most itt vagyok, túl az első rögzítésen is ( a Marci megint kikupált, hova lennék nélküle… ) és képes lennék sírni. Elemi hiányérzet. A világ megint képes egy félelmetesen hatalmas és üres hely lenni. Egyedül vagyok benne. Szomorú vagyok? Nem is tudom, csak potyognak a könnyeim, mikor a The Fountain Ost-ot hallgatom. Tudom, hogy vidámabb zenét kellene hallgatnom s nem egy olya film zenéjét, ami a halálról szól. Teljesen reális volna, csak én nem vagyok az.
Különben is. Megint D.-vel álmodtam. Jobban felsebeznek ezek a rohadt álmok mint bármi a világon. Nem akarom őt, nem is gondolok rá ha ébren vagyok, nem is láttam több mint egy hete. De egyszer csak álmomban az ölemben fekszik, ott mormog és simogat, pisztolyt nyom a kezembe, hogy megvédjem mindentől, mert ő fáradt. Valakik üldöztek minket, láttam is őket, de azt hiszem, valójában minket senki nem üldöz, csak a saját félelmeink és szerelmeink. De ez rosszabb mindennél. Nem állíthatod le, nem szegezhetsz pisztolyt a koponyájához. Egy egész kórteremnyi embert majdnem ( vagy tényleg? Nem derült ki, hál Istennek felébredtem…) megöltem valami mérges gázzal, mert ő meg akart halni és én is, egy kórházban voltunk. Aztán megkérdeztem tőle, hogy biztos ezt akarja-e, ő meg az ájulás határán azt mondta, 45%, erre én elkezdtem kirángatni és hívni a mentőt, hogy megmentsék mert 45% az kúrva kevés ahhoz hogy tényleg meghaljon, én is és elveszítsem. Aztán ahogy ott sírásba hajlóan vártam a mentőt ( álmomban is tudtam, hogy életemben először hívom a mentőket, milyen érdekes ) felébredtem. Dübörgött a szívem és negyed órát reszkettem és hánykolódtam az ágyban. Még most is meg vagyok dermedve tőle. D. a karmám? D. az én láthatatlan-látható örök tetoválásom, úgy viselem a testemen, hogy senki nem látja először, de végül felhúzott ruhaujjak mögött, levetett pólók alatt mégis előtűnik. És hatalmas, szikrázó, lángoló, szeszélyes lüktetés az egész.
