Éjszaka többször is bevertem a fejem a szekrénybe és felébredtem. Rosszul aludtam, hülyeségeket álmodtam. Amikor reggel felkeltem és elindítottam a Lamb: Gabriel című számát, majdnem sírtam. Sírtam volna ha tudtam volna (ha az esetek 99%-ban tudnék amikor szükségem lenne rá…), de így csak szánalmasan nyüszögtem, mégis jól esett. Nem vagyok depressziós, ezt tisztán érzem, elég jól vagyok, egyben vagyok, nincs pánikroham, halálfélelem, boldog vagyok hogy itthon fekszem le a kis szivacsomra az iciri-piciri szobámban. Csak…olyan kicsit mélabús, talán ez a legjobb szó. De a kutatási gyakorlat nem is jöhetett volna jobbkor. Célt ad a mindennapjaimnak, van elfoglaltságom, most már időhiányban szenvedek, legyőztem a buszon máshova utazással kapcsolatos fóbiáimat, lazán kimegyek pitricsomfalvára és kódorgok össze vissza hogy megtaláljam a címeimet. Akármilyen nehéz, én élvezem. Klassz, szeretem csinálni, akkor is ha nagyon fáj a hátam meg a lábam tőle, hogy fázok, hogy amúgy nagyon fáj a gyomrom és nem bírok enni szinte semmit se 2 napja, hogy meg vagyok fázva. Egyik se érdekel, csak megyek és csinálom és nyugodt vagyok. Az se idegesít hogy nem lesz meg az 5 kérdőív keddre, nem zavar. Nyugodt vagyok és nagyjából kezdem érteni mire v. kire lenne szükségem ahhoz hogy boldog legyek. Talán…sose lehetek benne biztos hogy mennyire ismerem magam, de most mintha tudnám, mintha érezném. Anikó hogy mutatta azt a srácot (xy-t),s rájöttem dolgokra. Hogy én is milyen vagyok. Sokkal csöndesebb valójában mint amilyennek mutatom magam, mint ahogy érzem olykor. Sokkal intellektuálisabb, ki vagyok éhezve egy olyan emberre akivel megoszthatom a felkavaró, bonyolult gondolataim a világról. Sokkal magamnak valóbb, hiába ismerek sok embert, és buliztam rengeteget az elmúlt 2 hónapban. Valójában én mindig egy kicsit a kis világomban vagyok, írogatok, rajzolgatok, olvasgatok, fekszem és gondolkodok. Persze hogy kell a buli, hogy egy kicsit megőrüljek, berúgjak, mulassak, táncoljak, flörtöljek stb. De néha annyira lenyűgöző, hogy egész megmerevedik a világ és benne én. Lassan halad minden és ez olyan megnyugtató. A magánytól való félelem csak azért és úgy talál meg leginkább amikor semmi dolgom, amikor csak céltalanul kódorgom, amikor hiányzik valami ami lefoglal. De így nem lehet élni. Én egy önálló lény vagyok, önállóan is kell léteznem, tudom hogy igen, csak néha hihetetlen hogy valaha ez evidens volt a számomra, most meg úgy tanulom újra mintha én is egy lelki agyvérzést kaptam volna, és elfelejtettem volna olvasni. Valahol azt hiszem, így is van.
Lehet hogy erről már írtam, és újra meg újra ugyanazokat a köröket futom, de addig teszem ezt amíg kell, amíg szükséges, az élet egy tanulási folyamat is, s talán lassan lassan megértek egy két dolgot.
De a mai nap egy jó nap. Mert ma szeretek élni.
