Eljön, ugye, hogy el, hogy létezik, hogy van, valahol igenis van egy férfi, akivel boldog leszek, aki szeret és végre klassz lesz minden. Ugye van. Mert most nem hiszem el. Mert most kicsit dühös is vagyok, mert szombat van, nekem Subasára kell mennem pedig rohadtul nincs kedvem, egyébként meg tegnap találkoztam Zolival. A Tesco parkolójában ültünk a trabiban és ittunk, meg beszélgettünk. Néha bele belefutottunk a kapcsolatunk témakörébe, de valójában néha úgy érzem, semmi értelme, mert semmi értelme se találkozni. Nem pótolja az igazi barátokat, ő úgyis el fog menni, amikor megérti, hogy nem lesz többé közöttünk semmi. Most csak ezért érdeklem. Bár lehetne másképp, bár szerethetném, bár tudnám, de ott ülünk és én arra gondolok, hogy Dáviddal hányszor de hányszor sétáltunk el erre, a Tesco mellett a belvárosig és közben fogtam a kezét, ő mesélt és a világ kerek volt. Ha Zoli kezét fogom, a világ nem kerek. Csak ideiglenesen biztonságos. És ez nekem nem elég. Lehet hogy marha nagyot bukom, mert ő különleges, és baromira belém van esve, csak én, én vagyok az aki egyszerűen nem érez iránta semmit olyat. Semmi szerelmeseset, csak kedvelem, kb. ennyi.
Este sírni próbáltam, persze gyászosan nem ment, pedig ott kavargott bennem valami rossz érzés, jól esett volna. Aztán egyszer csak eszembe jutottak a halott nagyszüleim, láttam magam előtt a házat, kívül belül, ahol a gyermekkorom egy részét töltöttem, napos volt, nyári napok, s láttam a Mamám. Nagyon nagyon rég nem gondoltam rá, ami valahol szemétség, mert megígértem neki hogy nem felejtem el és kimegyek a sírjához, de mindig csak készülök, aztán nem vagyok képes kimenni. Ott fekszenek a hamvaik a hideg földben a márvány alatt, hogy lehet ezt elviselni? A Mamámnak mindig finom, lágy illata volt, és rettenetesen puha arca és Pannának hívott. Minden nyavalyámból igyekezett kigyógyítani és sok helyre elvittek. Ha Mamám élne, annyi minden másképp volna. Bár lehetne, bár ne kellett volna elmennie olyan korán.
Hiányzik, rá kellett jönnöm, milyen rettenetesen hiányzik. Végül majdnem mindent elveszítettem amit szerettem mire ideértem ahol most vagyok. 19 évesen ( ez még mindig egy röhejes szám…!!!!! ).
*************************************************************************-
Hajnali fél egy van, vasárnap. Benne hagytam a kulcsot a zárban, meg is kaptam a magamét a hazaérkező Anyáméktól, aztán bonuszba Zoli felcsöngetett. Anyám : „1 perc és itt vagy!” Amúgy is kiakadtam rájuk, meg a faszoskodásra, Zoli meg persze nem akart elmenni, felráncigált a 6.-ra ( a liftben adtam neki egy kúrva nagy pofont, de szart se ért ), nem akart elengedni, nem akart elmenni, nem értette meg hogy ez most kúrvára nem az a pillanat. Végül otthagytam, megmondtam hol a csengő és lejöttem a 3.-ra, hiába kiabált utánam, hogy Zsu várj. Az isten verje meg ezt a gyereket, a picsába már vele, meg az egésszel. Tegnap haza nem akart engedni, vagy 3/4 órát veszekedtem vele hogy de, én kúrvára hazamegyek, és kúrvára nem alszok nála. Elegem van már belőle, elegem az egészből, hagyjon már mindenki békén a szarságaival. Márton is felhívott (csop.társam) hogy hol tartok a lekérdezésben és elkezdett baszogatni, hogy hát még csak két kérdőívem van meg ( ma sikerült egy ) és hogy azt a csajt, aki szegedre költözött, kúrvára keressem meg mert pont ez a lényeg és igyekezzek már jobban stb. Hát bassza meg a Márton is, nem neki kell Subasára meg Sziksósra mennie, meg ilyen helyekre, kúrvára befoghatná a pofáját. Hogy baszná meg mindenki, mégis mi a picsának is töröm itthon is magam, meg az egész…midegy. Most tényleg, tényleg kiakadta egy iciri-picirit, de tényleg csak elmennék a bús picsába, hogy végre nyugtom lehessen.
