Mert a nap az tűz, az nem süt hanem éget, az nem melegít hanem perzsel. Hát legalábbis engem. Most éppen, pedig tegnap boldoggá tett, annyira jólesett, ahogy Makkosházára gyalogoltam ki Anikóhoz, szólt a zene a fejembe ezerrel és könnyűnek éreztem magam. Ugyanaznap csak este 6-kor befelé sétálva már nem voltam ilyen boldog, pedig jól telt a napom, hiányzott már ez, nem is volt elég, nem is volt, de végül mindent az én fejem teszi zavarossá.
Ma Anyám megint megpróbált beszélni velem, de nem kapta el a jó szálat azzal, hogy úgy kezdte mikor bejött a szobámba hogy szerinte az hogy vallástudományból meg sz.g. használatból újra kell mennem vizsgázni az SZÉGYEN! Hát nem édesek az anyák? Mér kell az én anyámnak ilyen gusztustalanul beszélnie velem? Már nem álmodozom arról, hogy megszabadulok tőle, hogy el tudok költözni egyszer. Hamarabb halok meg vagy őrülök meg teljesen. Megint megkérdezte, el akarok-e költözni. Mondtam hogy szívem szerint igen, de nincs hova, nincs pénzem, max. a pszihiátriára megyek, ha megyek valahova. Azt kérdezgette, hogy mit tennék én az ő helyébe, de akármit mondtam, csak ellenvetett, dühüsen mondta és mondta és nem akarta abbahagyni, fizikailag fáj ilyenkor, mert úgy viselkedik velem mint egy gyerekkel, holott felnőtt viselkedést vár el tőlem. Amikor nem bírtam tovább és elsírtam magam, mert elsírtam, akkor meg kiment a szobámból azonnal, és rámvágta az ajtót. Legalább eltűnt. 15 perc múlva ebédnél már úgy csináltunk, mintha nem lenne semmi gáz. Csak a szokásos szúrkálódást kaptam meg nevelőapámtól is aki egy igazi seggfej. Szerintem ez a halál, otthon lakni és kénytelen hagyni hogy minden kúrva percben beleszóljanak az életembe...el kell innen menni, itthagyni mindent, minek ez, kinek éri ez meg, se apám se anyám sose lesznek képesek túltenni magukat azon amilyen félrekúlt idegroncs lettem,pedig kúrvára rajtuk is múlt, most meg úgy tologatnak a szőnyeg alá, szégyellve és pironkodva, hogy nem, sose volt olyan hogy hagytuk hogy ezt a gyereket szarráverje az anyja, a nevelőapja...hogy lásson a lányom a pszichiátrián miközben a nővéreméknél hagytam a 3 éves kislányommal együtt? Apu meg mindenről tudott volt hogy én mondtam el neki, hümmögött csendesen aztán este visszavitt a kocsiján a pokolba. Nem, sose volt, anya soha,soha apa, elfelejtettem én is. Már nem fáj, csak a heg, a hegek tettek ilyen ocsmány emberré, a sebek már nem fájnak, tudom mit miért tettetek, megértettem, csak ez van, ez maradt utánna. S ez sajna már egyikőtöknek se kell.Ennyi. Útálok a családomról írni, gyerekesnek érzem magam. De most túl sok volt, túl sok, az egész, az egyedüllét, a bizonytalanság, hogy nem vagyok kapcsolatbana valósággal ebben a percben sem, mikor ezt írom.

El kell innen menni, meg kell szűnni így létezni, így élni...