Napon szétolvadt műanyag vagyok, ellilult merev szájról hulla utolsó halálsikolya, így rebbenek, megbocsájthatatlan létezésemmel szétvagdosok mindenkit, ahogy ők engem. Betegre őrült agyak nyál csorgatta víziójaként kaparnak falakra véres körmök, hogy ott lüktessek egymagam, rettegve, süket vagyok és vak és minden rohadt hang a fülembe üvölt és a szemem mindent lát, rohadt víziók sora lüktet a placcon egész nap, a tárgyak nem tömörek, beléjük lehet nyúlni, vagy ők lógnak belém, mert én nem illek az élet rohadt kirakójába, én vagyok a CDZT-9813 típushiba, megjavíthatatlan, szelektálni kell, nincs mese. Abortált magzat vagyok, akit kikaparnak a meleg méhből, hogy beledöglök, tudtatom sincs hogy rájöjjek, az ilyen gyerekek hova kerülnek, a mennybe? A bőröm savval öntik le, úgy ég, kapargatom le a húsomról a megpöndörödött darabokat, ne nézd ezt a nyomort, ezt a sebet már nem lehet begyógyítani, én vagyok öcsém dédnagyanyja aki magára gyújtotta a kamrát, én vagyok aki a padkára harap, mert a fogak úgy zsibognak az ínyemben ahogy nem lehet elviselni. Összehúzom magam, üvöltve, egyre kisebbre és kissebre, magamba dugom kezeim és lábaim, számba nyelem az összes hajam, becuppantom a szemem, összetömörödöm egy kis húsgolyóvá, olyan vagyok, mint a meghaló csillagok, hogy aztán szétrobbanjak, szupernóva…szétszállnak darabkáim, életem leghatalmasabb orgazmusa lesz, szétáradni a világmindenség atomjai közé vegyülni és odatartozni s nem úgy érezni, hogy engem a véletlen fricska rakott ebbe a földi létbe ahol csak berregek körbe-körbe, míg le nem rágom az ujjaim egytől egyik és fejemet a falba csapkodós katatóniás ortopéd szarrá nem göcsörtösülök.
Mindezen gondolatok mai katalizátora a következő események bekövetkeztével magyarázhatóak: a tegnapi kis affér a ruhatáros kerubbal sem volt egy épp szívderítő epizód, de ma a lehetetlen is megfejeltük eggyel. A TIK- második otthonom- egységben üldögélve nagyon megakadt rajtam egy pasi szeme ma is /többé is de most a történet szempontjából ő a lényeg,mert én tényleg szép vagyok, csak kúrvára nem érek vele semmit…/ aki annyira nem bírt magával, hogy elült velem szembe, olvasást mímelve, hogy amikor rá nézek vigyoroghasson a képembe ezerrel. Nem, nem jött be, de tetszett a bátorsága. Közben találkoztam a Rékával, akivel együtt járunk táncra, s kérdezte mi van a Gyurival? Mondom, mi lenne, 4 hét alatt 3 sms-t váltottunk, gallyra van menve a dolog. Jah, oks, csak mert ő látta tegnap a Kaméleonba. És IGEN! Realizálódott bennem a létezése, a hazatérte, az érdektelensége, hogy majdnem elsírtam magam. A férfi akivel le tudnám élni az életemet, akivel a kapcsolatunk kezdete magában foglalta a véget, mint egy brutálisan gusztustalan nagy hasonlat az élet és halál viszonyáról, szóval dühös voltam igen, és fáj és igen, rohadtul ne nagyon fájt,igen! Pedig nem szabadna, itt senki nem vert át senkit, már a legeslegelején megmondta hogy ő elmegy ebből az országból, ennyi, én voltam, igen, tudom, én aki megint odatolta az őrülethez a kicsit elméjét, hogy tessék, vigyed, én ugrottam a lángok közepébe, nyújtottam vénám a tű a alá, egyedül én tehetek róla. Visszaültem a helyemre és az egész terem megfordult körülöttem, hányi lett volna kedvem. A gyerek meg csak vigyorog rám, aztán meghív egy sörre, igen, nekem is dejavu-m volt tegnapról, de mért ne, most már minden olyan rohadt mindegy. Leültünk, dumálgatunk és nah mi derül ki azon kívül ,hogy kissé alkoholista és legalább olyan személyiségzavaros, mint én, hát persze, 22 nap és elmegy Dél- Spanyolországba dolgozni…. A reamike-ek reamikje üldöz, itt van megint. Vállamon áthajolva liheg a fülembe, egy más csomagolás, egy más test, egy más gyerekkor egy más név, de ugyanaz, mondja valaki hogy nem elmebeteg, hogy már az a pasi se marad itt az országban, aki nem is tetszik….ennyi over, feladom, vége, nincs tovább, nem kell az ép tudat ép létezésre való törekedése se, jöhet most már bármi, tessék, neked adom, vigyed, nem érdekel, leszarom…
