Nem hiszem, hogy pont ma, fájó tüdővel és a lét merő utálatával életem volt és eddig egyetlen nagy szerelméhez kellett volna felmennem, amikor amúgy sem vagyok világomnál, de a hülye ember már csak ilyen. Nem is az volt a baj, hanem hogy a 2 hete tartó agónia úgy dorbézol bennem mint egy LSD-től megkergült fáradhatatlan kamasz, s csak a Xanax segít elaludni, ami valóban drasztikus, főleg hogy 3 hónapra legalább abbahagytam. Meg hogy nem is orvos írta fel. Nos, szó ide szó oda, leküldött mert a volt csaja ott kaparászta a kaputelefon gombot mert ő kúrva szerelmes én meg hülyére vertem volna, hogy húzzál haza mert ha most még nem vagy totál roncs, akkor ettől a pasitól biztos az leszel, bár ahogy elnéztem, nem sok agya van neki a lelki retorzióhoz, de azért ne ítélkezzünk csak így nagy látatlanba. Fájt, hogy már megint hanyagolnak, hogy még egy csókot se kaptam, csak a szájam sarkába meg egy történetet hogy megint új csaja van, engem meg mi a francér nem szeret, egyátalán én mér tőle várom, hogy szeressen, hát nem hogy egyszer már végre vége volt ennek a hülyeségnek? Csak fél évbe tellett mire 4 hónap szerelem után összekapartam magam hamvaimból amit most 1 hónap alatt sikerült megint szétcsesznem… Pedig nem is vagyok belé már szerelmes, csak a lelkeinket láncoltuk össze valamelyik szétfordult,beszívott, berúgott pillanatunkban úgy hogy nem is vettük észre? Vagy inkább csak azért olyan fontos ez mert tényleg nagyon kedvelem még mindig és igénylem hogy mi jelentsünk már valami különlegeset egymásnak,olyat amit még nem hordott hátán a föld, mert ez ne legyen semmi olyan ami már volt, ennek olyannak kell lennie ami abszolút sose létezett csak mióta mi ismerjük egymást. Mindezt azért mert senkit nem találtam még azóta akivel ezt elképzelhetőnek tartom? Noh de megint nem a lényegnél vagyok.
Hát elindultam haza s sikerült megfogalmaznom valami magyarázat és teória félét az apokaliptikus hangulatom miértjeiről, spec hogy nagyon nincs kedvem már az egyetemre járni, holnap is vizsgám van 8-tól most épp éjjel 23 van s nem tanultam, hogy lesz-e sanszom átmenni? Nem imádkoztam, épp elég hogy a családban mindenki hittanra meg templomba jár s egy keresztel az előszobában kell együtt élnem. Szóval úgy éreztem, hogy: minek is járok egyetemre, hogy tanuljam elkeseredett emberek kitalációit, vért izzadt próbálkozások összességeit, amikor megpróbálják megmagyarázni amit mi itt csinálunk, leírni önmagunk, létünk értelmét, a világ nagy miértjeit, hogy miért lett belőlünk társadalom a káosz helyett s miért csináltunk globalizációt meg atombombát ahelyett hogy szerettük volna egymást és a földet? Hát könyörgöm ezt nem lehet, képtelenség ebben értelmet lelni s van egy sanda gyanúm hogy aki talált az vallásos vagy fanatikus, szerelmes vagy megfáradt s semmi egyéb, senki nem világosodott meg, hagyjuk már ezt, tudok én is alfába menni, klassz zsibogás jár át, meg az élet nagy harmonikus energia áramlásába kerülve nagyon frankós csak el szokott múlni. Szóval most akkor megint irány bebiflázni még egy szociológiai magyarázatot akár az öngyilkosságra, csak hogy tudjam, hogy amikor végre lesz elég elszántságom meg elkeseredettségem, akkor nem pszichológiai okok miatt szúrom hasba magam, hanem társadalmi nyomás és egyebek miatt. Amúgy ezt meg akarom beszélni egy pszichológussal, kíváncsi vagyok, ő mit szólna hozzá. Ezen már nagyon jár a fejem, hogy hátha egy fehér köpenyes baromira tanult ember majd jól megmagyarázna engem meg a világot. Még neki is jobban hinnék mint magamnak vagy anyámnak. Elvégre, ő tanulta, ő már csak tudja. Szívesen visszamennék ahhoz a jóképű dokihoz, akinél még tavaly tavasszal voltam, szép szemei voltak, ez kárpótolt annak ellenére, hogy leosztott, mert valahol igaza van, egy lány ne legyen már egy érzelmi roncs, hát szép az ilyen?
Jó, már 23:30, s nekem nem hozzák a tündérlányok a szemre az álomport, igaz most már nem lesz alvás, el kell olvasnom még egyszer a jegyzetet, legalább átmenjek, ha már ötös nem lesz, elegem van a pótvizsgákból. Fájó tüdővel és torokkal, álmosan és éhesen- mert nem enni az öncsonkítás egyik perverz formája ha már nem tudod magad más látványtalan és ingyen sőt, még ráadásul spórolós dologgal kínozni, hogy fájjon, ajánlom az éhezést!- dől belőlem a szó, írtam ma is egy verset, bár akinek viszem azt fogja mondani, hogy szép de snassz, azaz ez kábé annyit tesz hogy köznapi szavak, köznapi élvezet, kuriózum csak a metaforák tengerében lehet?
Holnap vár még rám egy állásinterjú, pizzériába pénztáros? Legalább lenne egy fix mennyiségű létezés amikor nincs időm pálinka után suttyogni a hűtőbe meg még 8 verset írni ebben a teljesen szétzilált állapotban s még 5 képet rajzolni spotán hogy kapjak frászt magamtól, hogy nem is tudok rajzolni s sose tanultam, most meg a volt rajzszakos b.nőm szégyelli magát hogy ő akkor most ettől úgy érzi hogy nem tud rajzolni. Badarság… én csak meg vagyok hasadva magammal, s azt képzelem, hogy tudok rajzolni, s jól képzelem, ezek szerint. És várni hogy valami legyen már, a rohadt nagy szenvedélyes szerelem hogy megtaláljon végre s ne nekem kelljen már egyedül a pofámat állandóan beverni mindeféle idióta falakba hogy lány vagyok, s ez általányban egy szívás, hogy olyan vagyok amilyen, az meg még inkább.
