Volt egy pont a hét elején amikor azt hittem, minden összedől. Néztem Rá és nem tudtam megérteni, h szeretem, nem tudtam érezni pedig az agyam jegyezte h még mindig fut a szerelmeses program , szóval valami steril iszonyatba rabul ejtve vergődtem. Persze ezt is Ő oldotta meg, szépen kihúzta belőlem, mi a baj és segített megérteni és meglátni az egészet. Sokkal jobban lettem, feléledtem, feléredtem, megnyugodtam. Hova lennék nélküle?
Most pedig megint a hétvégék iszonytató magánya vár rám. Amikor a távolság fájdalmát még az apámhoz/nev.anyámhoz kimenés horrorja is erősíti. Minden hétvégén kimenni egy olyan helyre amitől kisgyerekkorod óta idegenkedsz, ahol nem találod a helyed, amit útálsz...bizonyítéka annak h létezik földi pokol. Megint kucsorogni a pénzért, h ne haljak éhen, miközben a bátyám több mint egy 100-ast nyom el egy hónapban Pesten, én vergődjek 15 e-ből... mikor jön el az a Világ, ahol az apám felfogja, h én is ember vagyok, nekem is kell ennem, innom,mosnom, fűtenem és néha még szórakoznom is bizony. Hogy ruhára van szükségem meg ilyenek. Mikor lesz az h érdekli az h mindent megadjon nekem, h ne kelljen többé hiányt szenvednem semmiben. Nem lesz ilyen világ...hát persze h nem. Elfacsarodik a szívem, ahogy Őt hallgatom, h azért spórol a pénzéből h nekem pulcsit tudjunk venni. Sírni szeretnék, üvölteni, szeretném ha isten tüzes nyila sujtana le ezért az égtelen nagy igazságtalanságért...de nem sújt.
Mondja meg valaki, hogy lehet valaki ilyen öznő...hogy lehet valaki ennyire egy spúr geci, hogy magasról leszarja h az egyik gyereke mindent megkap/albi Pesten, minden héten utazás,drága és márkás ruhák, kocsihasználat, benzinpénz stb./, a másiknak meg diákhitelt kell felvennie h ne haljon éhen????
