Egyész életemben arra vártam, azt akartam, hogy romokba hulljon a világ "normális" rendje, hogy elpuszutuljon ez az egész mocskos nagy ámítás, ami az életünket körülveszi, egyszerűen SZABAD akartam lenni, szabad, szabad minden konvencióktól, mocskosul szerettem volna nem itt létezni, ha jött volna egy meteor, egy baszott nagy űrhajó, bármi, akármi, ami megsemmisíti azt a világot, amit addig ismertem és amiben fel kellett nőnöm. Ha néztem nem azt látta a szemem, ami előttem volt, hanem ami lehetett volna, azt hallottam és azt akartam érezni, hogy egyszer már nem ott vagyok, ahol addig és nem úgy ahogy addig. Érhetetlen zagyvaságnak tűnik de én LÉLEGEZTEM! Levegőt akartam kapni, teret, folyton úgy üvöltött bennem minden h majd belehasadtam...gyógyszerfüggő, alkoholista, morbid lénnyé töpörödtem a folytogató vágyaim alatt és megsemmisülten pihegve sírtam, de hittem benne hogy egyszer majd MEGTÖRTÉNIK.És leírtam, hosszú hosszú sorokbna kígyóztak a gondolataim, érzéseim, hiteim és terveim, valott és titkos szenvedélyeim, szerelmeim, bőrhasogató gyűlöleteim, minden, minden ami emberben benne lehet és csak úgy tünököltem tőle, lázasan ragyogott a szemem és bűvöletbe vontam nem egy embert az egzaltált személyiségemmel.
ÉS Most?
CSend van, morbid hallgatás. Amióta szerelmes vagyok, egy árva kibaszott sort se írtam! De ami ennél még szarabb, hogy nem is hiányzik. Nem vagyok kétségbe esve, nem gondolok rá. Múltkor akartam írni és nem ment. Nem bántot! Nem lettem ideges!
Végül komolyan elgondolkodtam, hogy akkor most meghalt bennem valami? Már nem vagyok ugyanaz?
Bassza meg.
