Beszippantott az örvény, belém furakodott a vákuum. Megszállt a Némaság.
Azt hittem hogy U. van távol, de rá kellett jönnöm, hogy én vagyok távol a Valótól, és így U-tól. A napok gyönyörűen kásás vízióvá maszatolódtak a borongós, fülledt levegőtől. Már nem tudom egészen, hogy ki vagyok, miért is vagyok. U. hangja valódi a telefonban, de nincs itt és én csak Emlékezem. Igyekszem emlékezni teste íveire és ízeire, hogy megragadhasson az agyamban a Valódisága. Ezek a napok kimerevedett vásznak, amiket pedzeget a szél, harsogva harap meg a friss levegő és ájultra fullaszt az esőre álló illatok gőzölgése. Fekszem pihegve és nem akarok, soha többé nem akarok megmozdulni. Ólomsúlyú vénáimban enyvszerű ragacsos vérmassza kering csak. Egy fekete pillangó szállt a lecsukott szemem pilláira, kis gyíkok sütkéreznek a mellkasomon feküdve, indák nőnek ujjaim rése között.
Harcolnom kellene a tudatommal, mégsem teszem. Pontosan tudom mit csinál velem, pontosan tudom mit akar elérni és meg kellene akadályoznom hogy nehogy megtörténjen. A varázsszó a blokkolás. Eltávolít a valóságtól, mert nem tudom azt feldolgozni. Visszazuhanok a látomások, víziók, hangulat- és érzelemhullámok lágy ölébe, visszahajtom a fejem sellők vizes hajától csatakos vállára, szétvetem a lábam végtelen erdők fáinak árnyékában a dohos földön, csendet eszem egy sziklaszirt csücskén mozdulatlan ülve. Minden kihullik a kezemből, lehunyom a szemem és nem vagyok többé része ennek a létnek.
Nem szabadna hagynom, nem szabadna engednem…
