És a kettő találkozásánál én és U. találkoztunk…
Én és U. nem hittük, hogy még lehet részünk igaz, tiszta, szenvedélyes szerelemben
Én és U. valami iszonyatos vonzerőt éreztünk egymás iránt és jóleső otthonosságot a másik mellett
Én és U. végül csodát teremtettünk…
Néztük egymást és a hitetlenség csillogott a szemünkben, hogy ilyen létezik, hogy ennyire tökéletes legyen a másik, minden csók, minden szó, a pillanatok amiket egymással töltünk ennyire impulzívak legyenek, hogy minden olyan legyen mint egy robbanás, egy villámcsapás, egy áradás. És mégis…megtörtént velünk, hogy ebben a borzalmas nagy világban egymásra találtunk, ölelésünk egy hazaérkezés, mosolyunk egymásra egy tiszta érzés, hogy köszönöm, köszönöm hogy itt vagy, hogy ilyen vagy és veled lehetek.
SOHA, soha de soha nem éreztem még ezt ilyen erősen de inkább azt gondolom, ilyet még egyáltalán nem is éreztem. Minden porcikája olyan ízes volt, hogy képtelenség volt megállni hogy meg ne csókoljam ahol csak lehetett, képtelenségnek tetszik hogy nem volt számunkra gondolat, se idő se semmi, ha egymáshoz értünk, csak és egyedül a másik. Borzongató, hogy őt megérinti egy áramütés, semmi félelem, kétség vagy félszegség sincs bennem, ha őt érintem mintha magamat érinteném, amit ő érez én is érzem. És nem…nem feküdtünk le egymással.
Ha valaha hittem hogy szenvedélyben volt részem, az csak azért volt mert még nem találkoztam U.-val. Minden olyan mintha ezer éve így lenne, mintha mi mindig is összetartozunk volna, csak elfelejtettük, csak még nem tudtuk. Nem tudom, nem vagyok rá képes, hogy elhiggyem hogy hazudik, hogy ez csak egy ámítás, egy hazugság. Mert a szemébe nézek és látom az ujjongó örömöt, a hitetlenséget, a kérdéseket és valami meleg bizsergést, a szeme simogat engem, felfalja alakom, arcom látványát, ahogy én az övét, hát hogy lehetne az a pillantás egy hazugság?
Nem tudom elmesélni, hogy ez a két nap milyen kevés volt, milyen szívszorítóan rövid és mégis ha egymásra nézünk és mosolyogunk nem számít hogy nyár van hogy ő nem itt lakik, s a sulinak vége. Mert nem kellett hozzá kimondott szó, ígéret vagy fogadalom hogy tudjuk, hogy ez az érzés áthidalja az időt, a teret és egyé olvaszt minket. Amikor a vonat elment és már nem láttam ahogy integet, a szívemet hasogatta az elevenembe vágó érzés, hogy milyen félember vagyok így. De erősebb vagyok akár egy hegyorom, akár egy jégszikla, akár a legnemesebb acél, felemelt fejjel várom hogy visszajöjjön, mert a léte, szavai és szeretete mindennél keményebbé edzett.
