Harakiri meg egyébb nyalánkságok

Olyan erősen szorítom össze az álkapcsom, hogy belekönnyezek, így legalább majdnem olyan mintha sírnék, de szívemen akkora a lyuk, hogy már nem is élek, olyan régóta meghaltam, hogy elfelejtettem, nem fogtam fel egészen, csak a kezem úgy szorítom hogy hallani vélem a törő csontok…

Minden nappal mélyül és átalakul ez a furcsa állapot bennem, hihetetlen és életveszélyes a bizalom és csend, egy világ amiben nincs senki ( hosszú idő óta tudatosan, megélve és nem gyűlölve, hanem hálásan )  csak én, egyedül én. Hiába nyit felém a Peti, nem tudom…

Eljön, ugye, hogy el, hogy létezik, hogy van, valahol igenis van egy férfi, akivel boldog leszek, aki szeret és végre klassz lesz minden. Ugye van. Mert most nem hiszem el. Mert most kicsit dühös is vagyok, mert szombat van, nekem Subasára kell mennem pedig rohadtul nincs kedvem, egyébként…