Megfagyott az idő, azt hiszem, teljesen ledermedtem benne én is s körülöttem minden. Silent Hill ost-ot hallgatok, megálltam ebben az érzelmi viharoktól mentes édes szomorkás semmiben. András volt asszem az utolsó, amit még kibírtam a megfeszített idegeimmel és megfeszített akaratosságommal. Most meg csak fekszem a szobámban, hallgatom ezt a csöndes zenét...majdnem olyan mint a béke. Vagy talán ilyen a béke. Nem vagy boldog, de nyugodt, lesímulnak benned és rajtad a dolgok és csak létezel, csak vagy, csak csöndben a fejedben és már nem akarsz igazán hallani másokat és látni, hinni vagy szeretni. Csak létezel és ez megnyugtat, kitölt, megragad benned, csend...szerelemesen ajkamra forranó csend. Kicsit sírnék is, kicsit mosolyognék is közben kicsit látható vagyok, kicsit már sohasem. Ne zaklassatok fel, ne akarjatok engem, ne bántsatok, ne gondoljátok, hogy meg tudtok érteni, amikor a szemembe néztek, el sem tudjátok képzelni, mi van bennem, s soha nem fogom elmondani. Csak itt, csak  iderovom ezeket a szende, ártatlan sorokat, a legtisztább legbékésebbeket mióta blogot írok, és hitetlen istentagadó szívvel mondok imát a bűvős életnek, hogy ezt ne vegye el. Mást már nem kérek, mást már nem követelek, nem is akarok, csak hogy itt maradhassak, magamban, itt ebben a boltozatban árgyjátékok és napsugaras mélységek odvában meleg arcal és kicsit fagyos lábbal, tejfehér köddel a szemem előtt, a számban eper íze, vagy baracké, vagy a kis nyugatatlan zöld alama fagyarodik a nyelvemre, jó ez nekem, a fáradt lüketés sem zavar a halántékomban, mert félálomban semmi sem olyan ilyesztő, semmi sem bánt és semmi sem érhet el...